Aki nem akar gyereket az miért nem akar?

Múlt idő, - nem akartam... Most meg már ha akarnék, se tudnék...

Az ok sokkal egyszerűbb, mint hinnéd kérdező:

Embernek születtem, de idő közben állatkertté változott a környezet, ahová szaporodhattam volna. A kilencvenes évek elején lett volna aktuális számomra a projekt, de oda semmi szín alatt nem voltam hajlandó szaporodni, ahol napi (!) szinten 10-es nagyságrendben volt (százalékban) az infláció növekedése!

Szaporodjon ilyen közegbe az, aki a törvényeket alkotja - azóta is, ráadásul most már éjszakánként is!

Egyéb oka is volt annak, hogy így alakult:

Az idők folyamán egyre inkább megerősödött bennem, hogy alkalmatlan vagyok társadalom számára hasznos egyed formálására! -Nem csak annyi egy gyerek nevelése, emberré formálása, hogy beakasztom a ruhafogast a szekrény keresztrúdjára!

Mindenki jobban járt így!

Ezt a privit mindenkinek elküldted?

"miért nem? az élet legcsoldálatosabb ajándéka állitólag"

Pont lszrom hogy szerinted a legcsodálatosabb ajándék. Szülj helyettem is vagy ötöt!

"Az egész világ az extrovertált emberekre van felépítve."

pont hogy menekülnek tőlük.

Én introvertált vagyok, de semmilyen hátrányt nem tapasztaltam.

És hogy a kérdésre válaszoljak, pont ezért sem szeretnék gyereket, mert az idegrendszerem nem bírná.

Van egy pár ok.

a) egész életemben elhízott voltam. Nem duci, meg molett, elhízott. Pár éve nézek ki normálisan, és nagyon tetszik, hogy mosolygok magamra a tükörben, és könnyebben, gyorsabban mozgok. Lehet hiúnak hívni, nem érdekel. Nézd meg, hogy beszélnek a kövérekről.

b) a testi változások engem fóbiák miatt is zavarnak. Szerintem kiugranék az ablakon, hogy valami nő bennem, megeszi a kaját előlem, egyre jobban, kontrollálhatatlanul növök, a végén lehajolni sem tudok. Én nem értem, ezen miért megy bárki önként keresztül. Durvább, mint akármilyen horror.

c) nem szeretem úgy alapból a gyerekeket. Mikor gyerek voltam, akkor sem értettem, miért kiabálnak, és konkrétan féltem tőlük, mert hangosak voltak és kiszámíthatatlanok.

d) utálom a változást. Elméletben: mire megszoknám, hogy van egy babám, addigra totyogós lenne, mire azt megszoknám, menne oviba, és így tovább. Értem, hogy ez az élet része, de nekem ez a folyamatos változás nem menne.

e) nem vagyok bulis típus sőt, az ellentettje. Szeretek itthon lenni, csendben a kis dolgaimmal. Ezt nem tudnám gyerek mellett. Engem agyilag lefárasztana, hogy minden percben valaki másra kéne gondolnom, hogy éhes, szomjas, bekakált, sír, játszani kéne vele, le kéne vinni levegőre, szocializálódni. Nem vagyok mama mód gondoskodó. Egy felnőtt emberről oda-vissza alapon, persze simán. De amikor valaki csak teherként van jelen az életemben, mint egy gyerek, az nekem nem megy.

Ugyanezért nincsenek állataim sem. Cukik, de nincs kedvem foglalkozni velük.

f) most elég a pénzem az életemre, ha lenne gyerekem, többet kéne dolgozni, kevesebbet töltenék a gyerekkel, akkor meg semmi értelme.

g) amikor újszülöttekről látok fb-n képeket, mindig arra gondolok, őket a szüleik utálják. Gyerekkoromban volt hó télen, hajnalban pulcsi kellett nyáron. Ez 20-25 éve. Mi lesz itt 20 év múlva. De kell a babóca.

#49: Ha a legcsodálatosabb dolog az életében ez, akkor megbirkózik vele valahogy.

Tényleg mindenki normális érvekkel, normális hangnemben leírta miért nem akar gyereket, erre nyomul ilyen privikkel. Mert szerinte emiatt valakinek megváltozik a véleménye?

#43: Hát de nem? :D

Oké tudom, mi lesz velünk idős korunkban, ki fogja ránk nyitni az ajtót, ki fog rólunk gondoskodni. Mi lett volna ha a szüleink is így gondolkodnak? Mi az életünk értelme egy gyerek nélkül? Stb stb.. Torkig vagyok ezektől. Mindenki éljen úgy ahogy szeretne!