Hogyan lehet a másik ingatlanát a saját otthonodnak érezni ha így költöztök össze?

Amikor az elejét olvastam is gyanakodtam, de a végén az utolsó hozzászólasaiddal be is igazoltad a gyanúmat. Neked nem a házzal van baj, hanem a párkapcsolattal. Nincs meg az az érzés, hogy "örökké veled szeretnék maradni és ugyanezt érzem felőled is". Nem b@szogatni akarlak, félre ne érts, pont rávilágítani az igazi okra.

Persze saját magamból indulok ki, meg az eddigi tapasztalataimból.

Tapasztaltam olyat is egy barátnőmön, amit te írtál. Hiába adtam meg neki mindent, hiába bizonyítottam, hiába szerettem teljes szívemből, képtelen volt túljutni azon, hogy "az ember csak magára számíthat". Nem volt képes megbízni a másikban, átengedni magát az érzésnek. Ez egy önbeteljesítő jóslat, meg is mérgezte a kapcsolatunkat.

Mostani barátnőm nagyon olyan, hogy ne fizessek neki semmit, meg mindent el tud intézni önállóan (szerencsére ma már enged egy-két dolgot, de ugyanúgy ő is meghív, segít, ott van nekem). Teljes harmoniában, megértésben, szeretetben és kölcsönös tiszteletben élünk az én lakásomban, amit mióta beköltözött a mi lakásunknak hívunk. Van rá hitelem, de felesben fizetjük a törlesztőt, a rezsit. Ha szétválnánk ő menne és én maradnék természetesen, erről esett is szó (anyagilag így is jobban jár, mint eddig az alberlettel).

De a lényeg: olyannal vagyok, akivel megbízunk egymásban, mindent meg tudunk beszélni, egyeznek a nézeteink, céljaink. Iszonyatosan szeretjük egymást de ugyanakkor tudunk racionálisan gondolkozni.

Ami szerintem hiányzik a legtöbb embernél a megfelelő kommunikáció. Pl. nálunk ott van, hogy xy barátom vajon mit gondol róla. Nem olyan egetverő probléma, mégis gyakran beszélünk róla, meghallgatom a veleményét, aggályait, én is elmondom mit gondolok, mi lehet rá a megoldás. És ezt nem egyszer megbeszéltül és kész, hanem amikor úgy érzi az egyikünk, hogy beszélni kell róla, akkor leülünk és megbeszéljük.

És naponta átlag 1-2 órát szerintem arról beszélünk, hogy mi van vele, velem, velünk, a közvetlen környezetünkkel és a világban elfogalt helyünkkel.

Ha mindenki bizalmasan megbeszélhetne mindent a párjával és együtt keresnének megoldást a kettejüket érintő dolgokra, na az lenne a kánaán.

Szerintem is a kapcsolattal van a gondod nem az élethelyzettel.

Én onnantól, hogy koleszba költöztem "otthon" voltam mindig. Otthon voltam az albibmban ahol csak egy szoba fele volt az enyém. Otthon voltam abban a bérelt szobába, ahol a párommal életem együtt, és most is albiban élek a férjemmel, de én itt maximálisan otthon vagyok.

Itt van a kedvesem, a társam, itt van a nyugalmam, itt van a békém, itt van a kis kutyám, szóval itt az életem. Hogy mi ennek fentartási költségét, hogyan osztjuk el az közös megegyezés tártgya. De nem érzem magam alacsonyabb rendűnek, mert saját hitelel terhelt lakásra nem tellik.