Mit tanácsoltok?

Kulon rakja csak a magánéletét.

Vannak a haverok csalad es van a párkapcsolata. Ennyi csak.

Kérdés, hogy mennyire jó a viszonya a szüleivel? Ha minden rendben, akkor meg van nyelved, mondd meg neki, hogy számodra fontos gesztus lenne, ha sűrűbben elvihetnéd a saját szüleidhez és ő is sűrűbben vinne el a sajátjaihoz.

Lehet, hogy lenézi őket, attól tart, hogy megrökönyödsz valamin?

Csak nem.

Jaj...mintha csak magamat olvasnám! Évekig vívódtam azon, hogy szégyell-e.

Egy idő után meg voltam róla győződve, hogy igen, akkora titkot csinált belőle a fősulin is, hogy együtt vagyunk, nem mutatott be a kollégáinak, de aztán rájöttem, hogy baromi felszínes a viszonya a kollégáival, ráadásul volt egy elszólása, hogy az ember már csak azért sem mutatja be a párját a haveroknak/kollégáknak, nehogy lecsapják a kezéről. Teljesen ledöbbentem, mert ez a verzió eszembe se jutott, hogy azért tart távol tőlük, mert úgy gondolja, hogy akkor lecsaphatnának rám. De olyan hihetetetlen volt, amikor elszólta így magát, hogy mai napig nem tudom biztosan, pedig eltelt vagy 10 év, hogy akkor tényleg ezért nem mutatott be nekik? De neki barátai nincsenek sajnos. Aki barátja lett, azt is rajtam keresztül ismerte meg. A fősulin pl. az elején, amikor összejöttünk, én szétkibáltam volna örömömben mindenkinek, ő meg azt mondta, nem szeretné, mert járt már úgy, hogy elkiabált valamit és semmi nem lett belőle. Ez olyan, mint amikor az ember azért nem posztolja tele Fb-ot a párjával, mert utána mindenki tudja, hogy vége, ha le kell szedni azokat a képeket és lehet min csámcsogni. Van aki tovább viszi ezt a félelmét a való világra is. Valami miatt bizonytalan kettőtökben. Nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy nem szeret, sőt, lehet hogy pont azért, mert nagyon szeret és még nem meri elhinni, hogy nem fog elveszíteni.

És persze ott a lehetőség arra is, hogy szégyell, nekem ez a gondolat éveket tett tönkre, a boldogság is elmúlt, amikor először felbukkant bennem ez a gondolat. Nem voltunk egymáshoz valók sajnos teljesen, mert a saját kisebbségi érzéseim az ő személyiségével ilyen szempontból borzasztó rossz kombináció. Én arra vágytam, hogy a párom megerősítse, hogy szépnek lát, hogy imád, hogy rajong értem, sőt, ha nem rajongott, azt éreztem, ez nem is lehet szerelem. Ő meg a maga földhözragadt módján, de szeretett, ha nem is rajongva, de végtelen kitartással. Én szerettem volna, ha mások előtt is büszke rám és büszke lehetek arra, hogy ő a párom. Volt, hogy sírtam, mert szóbeli vizsgára vártunk a folyosón és ő egyedül ténfergett a folyosó közepén, esze ágában se volt odajönni hozzám, pedig akkor nagyon mélyen voltam, mert az egyik tárgy nem sikerült elsőre. És néztem, volt ott egy pár, egy kifejezetten csúnya lány és a párja végig fogta a kezét és a lány ragyogott és ezt mindenki látta, én meg ott álltam a fal mellett egyedül és a párom ott ténfergett tőlem méterekre, csak hozzám ne kelljen szólnia mások előtt. Ő azt mondta, neki ez magánügye és nem szereti mások előtt megélni. De én csak arra tudtam gondolni, hogy szégyell, szebb lányra vágyik, túl sovány vagyok, szégyelli, hogy nincs mellem. Ha rákérdeztem, azt mondta, nem szégyell, de mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Van aki megfogalmazza magában, hogy szégyellem a páromat? És be lehet ezt vallani? Utólag egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem szégyellt, hanem valami miatt számára valóban olyan intim szféra volt a kettőnk viszonya, amibe csak a közeli ismerősöket, rokonokat engedte belátni. A családja, nagyon közeli ismerősei előtt sose viselkedett velem úgy, mintha együtt se lennénk, se vadidegenek közt, de volt ez a fősulis társaság és a munkahelye, ahova az ő köreibe én nem léphettem be, vagy megfordítva amelyik kört nem engedett belátni a kettőnk köreibe. Tudta mindenki, hogy együtt vagyunk, de még a kezemet se fogta meg előttük. Én ebbe szó szerint belebetegedtem. Mégis azt gondolom, nem szégyellt. Ettől még nem volt egészséges az, amit csinált. Ha nekem van egy stabil énképem, akkor semmit se zavart volna ez az egész, ami azóta egyébként valamennyire kialakult. Vagy csak most, hogy már nem vagyok belé szerelmes és nem istenítem őt, egyszerűen nem függ az énképem az ő viselkedésétől.

Amennyit én szenvedtem ezek miatt a dolgai miatt, szerintem szakítanom kellett volna vele és ha a lányomnak valaha lesz egy olyan udvarlója, aki elereszti a kezét mások előtt, határozottan azt fogom neki mondani, kislányom, találsz te olyat is, aki büszkén fogja meg a kezedet mások előtt és akinek te leszel a legszebb, ne elégedj meg olyannal, aki nem büszke arra, hogy a te kezedet foghatja.

Nem számít, miért nem fogja meg mások előtt, az ember ebbe tönkremegy és nem lesz boldog.

Ettől függetlenül egyre biztosabb vagyok abban, ha nem mutat be a haveri körnek és Pityi Palkónak, az nem azért van, mert szégyell, hanem mert fél, hogy lecsapnak a kezéről!

Tessék, ez az ősrégi kérdés az enyém:

https://www.gyakorikerdesek.hu/felnott-parkapcsolatok__parka..

(5-ös vagyok)

Huh...végigolvastam magamat.:DDD

Szerintem szórakoztató.:D

A lényeg, így 10 évnyi távolságból azt kell mondanom, nagyon eltalálták azok, akik az elején azt írták, hogy a páromnak szociális fóbiája van és viselkedési zavaros.

Én akkor ezt nem hittem el, mert ő mindenkivel jól kijön, mindenhol szeretik. De már ez is a viselkedési zavara része, mert a gerinctelenségig konfliktuskerülő és sok arca van, hogy mindenhol idomuljon, persze hogy kedveli mindenki. Ettől még nincs senkije rajtam kívül és a közvetlen családján kívül.

Mi ebbe teljesen tönkrementünk, pedig voltak nagyon szép éveink, végül mindent tönkretett. Én akkor sokalltam be, amikor cserben hagyott egy kutyát, csak hogy az anyjáékkal ne kelljen konfrontálódnia. Nem hívtak a kutyához állatorvost, pedig már haldoklott, de féltek a büntetéstől, mert nem volt benne chip, se oltás, 6 éve láncon. Amikor beteg lett, úgy döntöttek, majd tanúk nélkül magától elpusztul a lánc végén, csak ki kell várni. Csakhogy befutottam én. A férjemnek kellett volna kézbe vennie a kutya sorsát akkor és még ma is lenne egy boldog családom. De ő nem akart vele foglalkozni, se veszekedést az anyjáékkal. Így hát kézbe vettem én. Megmondtam, hogy megyünk állatorvoshoz, és a többi, és a többi...Azalatt a 2 hét alatt vesztett el engem örökre.

Ha minden nap megy a szüleihez, akkor nagyon fura, hogy téged nem visz. Nem lehet, hogy őket szégyelli? Vagy a lakáskörülményeket?

Vagy egyáltalán tudja azt, hogy te miken vívódsz és szívesen mennél?

Te is úgy fogsz járni, mint én, mert sejtésem szerint magának se tudja megfogalmazni, miért csinálja ezt. De azért egy beszélgetést megérne. Aztán agyalhatsz rajta évekig.

8: A párod ezért lett viselkedészavaros. Mert ilyen lelketlen emberek voltak a szülei. Vajon a saját halálukkor eszükbe jut(ott) az a kutya?

Gyanítom, soha nem érték, érik el azt a szintet.