Depresszióba kergettem feleségem?

Szeretnénk tudni (ő maga is), hogy mi a probléma. Ugyanis ez a gond, hogy nem tudja megnevezni, azonosítani. Most épp engem okolt, de azt érzem, nem én vagyok az igazi ok, akkor miért nem mondta korábban is, hogy fél tőlem, vagy ez és ez nem tetszik. Ráadásul semmi trauma nem történt, a kicsik nagyon fárasztóak egész nap, ez tény, egy embernek sok is a kettő otthon együtt, ezen most változtatunk (több bölcsi).

Akik a külföldöt írják, mint probléma: abban van valami, hogy esetleg azért nem lett jobban, mert vissza kellett menni. Két dolgot kéne csinálni. Először meg kellene tudni, hogy külfölddel kapcsolatban mi a pontos probléma és ezen változtatni. Mivel 10 éve kint élünk, és nyelvet beszél, feltalálta magát ügyintézésben, sőt, sok magyar nővel ellentétben még munkát is talált kint (igaz, ott is, mint minden munkahelyén görcsösen meg akart felelni), de ezek miatt azt gondolom, hogy alapjában a külfölddel nincs gond. Sőt, a második gyerek megérkezéséig is stabil volt a hangulata, kívánt gyerek volt a másik is, viszont fizikailag nagyon nehéz. Ezen változtatunk most emelt segítséggel, de úgy tűnik ez kevés, hogy a mostani klinikai állapotából ez kihozza. Ha más probléma van külfölddel, előbb be kéne azonosítani. Nekem is volt honvágy, család elvesztése, stb problémákkal depresszióm, és sikerült a kinti orvosnak (aki őt is kezelné) 1-2 év alatt rendbetennie engem, tehát abszolút bízok benne. Ha nem sikerül azonosítani/megoldani a külföldi léttel való problémát, akkor viszont azt szeretném,hogy határ mellé költözzenek mivel én az egzisztenciális okok miatt továbbra is ingázásra kényszerülök. Ha anyukájához költözne vidékre, én ugyanúgy ingázhatnék. Tehát nem látom egyértelműen jó megoldásnak az Mo-ra költözést, csak akkor, ha lenne egy húzóerő (és az nem kizárólag anyukáját jelenti). Mondjuk az benne van, hogy én megzuhannék akkor. Az jobb lenne amúgy (főleg amíg ő nem erősödött meg)?

Volt, aki azt írta, ennek a házasságnak már rég (gyerekszületés előtt) végett kellett volna vetni. Ezt azért rossz olvasni, mert amúgy is rengeteg váláshoz vezet a felek türelmetlensége, kommunikációs probléma, társadalmi nyomások, stb, és nem ismerek olyan kapcsolatot és embert sem, aki tökéletes. Hibáival együtt fogadtam el, és azzal nincs is gond. Most a klinikai tünetek miatt aggódom. Akik a válást tanácsolják, azok is elhagynák a kisgyerekeik anyját/apját, ha az rákos lesz vagy lebénul? Itt ráadásul esélyesebb, hogy visszafordítható folyamatról van szó.

A 9-es válaszoló áll hozzám legközelebb. Pont ez a probléma, hogy nem akar változtatni az állapotán (de ez az akaratgyengeség pont a depresszió). A praktikákon (sport, léleknek jót tevő dolgok, stb) rég túl vagyunk, nem érdekli, vagy nem tudja csinálni (pl sok kardio sportot gerincsérve miatt). Tegnap próbáltam felrázni azzal, hogy ha nem akar lejönni az altatókról, akkor olyan, mintha drogos lenne (és valóban tehetetlen vagyok, ha látom, hogy a gyerekeket reggel nem tudja ellátni, mert nem kábultan fekszik az ágyban, nekem meg dolgozni kéne mennem).

Nem jó irány a fenyegetőzés sem, mert abból az lesz, hogy bántom. Így most háttérbe akarok vonulni, mert tényleg kezdek kimerülni és szakembernek ill. anyukájára bízom, én meg most már magammal és a gyerekekkel foglalkozom (mentem a menthetőt). CSak persze aggódom és keresem, hogy még mit kéne megpróbálni.

Ilyenkor persze csak észérvvel tudok próbálkozni: hogy ugyan mi érdekem lenne bántani, mikor pont a gyógyulása a legfőbb érdekem. Azt óriási sikernek értem meg, hogy anyóssal összefogva az antidepresszánst egy 2 hónap után le sikerült tetetnünk vele (az Mo-i másik orvosával egyetértésben, aki felírta neki), viszont a szorongásoldóból és altatóból (a kinti pszichiáter szerint) lóadagot szed, amit nem is mer elhagyni.

Depresszióról nem tudok a családjában, de az ő szülei elváltak (úgy, hogy egy hangos veszekedés sem volt, csupán élték egymás mellett az életük), az én szüleimnél pedig szintén megromlott házasság volt heves vitákkal. Nyilván ezeket a mintákat akaratunk ellenére ismételjük, tehát a párterápiát szívesen vállalom, de én úgy érzem, már sokkal többet javulni nem tudok, sokkal türelmesebb lettem. Neki viszont ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a problémáit (és azt el is merje mondani nekem), illetve anyukájáról érzelmi leválás miatt szerintem szakember segítségére van szüksége. Kb a várakozáson és a feladatomra, gyerekekre fókuszáláson kívül semmit nem tudok most tenni. Nem merek semmit sem szólni neki, illetve beszélgetésekbe belemenni vele, mert iszonyú labilis és félek, hogy valami rosszat szólok. Bármi ötlet?