Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Depresszióba kergettem feleségem?
Felállás: külföld 10 éve, két aranyos kisgyerek és súlyos, klinikai depressziós feleség (kiegészítésként hipochondria és édesanyjáról leválási problémákkal). Most párterápiás jelleggel kiderült, hogy tőlem van a szorongása, az én elvárásaim miatt.
Nem tudom, hogyan tudnám jobban támogatni, hiszen eddig is én voltam a kenyérkereső, ő otthon volt a gyerekekkel és fizettem kiegészítő segítséget, valamint a saját életemről teljesen lemondtam (hobbik, sport, stb. megszűnt létezni, sőt, kevesebbet is dolgoztam) és minden időm az otthoni segítség tette ki (főztem, takarítottam, gyerekekkel foglalkoztam).
A gond, hogy most én is kimerültem (akinek volt depressziós a családjában, tudja miről beszélek), viszont panaszai rám nagyon csalódottá tettek, mert ha ezt magas elvárásnak találja még így is, akkor nem tudom mire gondoljak. Talán megbánta a gyerekeket és rám tolja a felelősséget?
Mit lehet tenni, hogy feleségem akaratereje nagyobb legyen (az élethez, gyerekekhez, magához) és ne rám tolja a felelősséget? Természetesen pszichoterápiára intenzíven jár. Ha dolgozna, akkor ugyanúgy komplexusai lennének (gyomorgörccsel ment be dolgozni és alig talált munkahelyet magának), ezért gondoltam jó ötletnek a gyerekvállalást, mert azzal 5 évig szépen lefoglalta magát, de most hirtelen (több hónapja már) piszchózisos tünetei lettek és képtelen lett nem csak a gyerekek fiziológiai gondozására, hanem önmaga ellátására is (pl. nem mer egyedül maradni, stb). Tehát súlyos beteg, és most úgy néz ki, én (illetve az elvárásaim) tettem beteggé? Én örülnék a legjobban, ha inkább elmenne dolgozni és bármennyire is nem szimpatikus, de nevelje egy bébiszitter a gyerekeinket, ha ettől jobb lesz összességében. De olyan nincs, hogy se munka, se család. Akkor mit szeretne? Elválni, elvinni a gyerekeket, megélni munka nélkül a vagyonunk feléből és anyukájával élni?
Valaki hasonló helyzetben? Mit lehet itt tenni? Lehet ezt orvosilag kezelni még?
válasza:Nem rébuszokban írok..
Süt rólad, hogy lenézed a feleséged, és ahogy látom, egészen a kezdetektől lenézted.
Nem fogom ide egyesével kimásolgatni, de amik a lenézésre utalnak:
Szerinted régen az anyja irányította
Szerinted most is az anyja irányítja
Szerinted régen te irányítottad-2 év melóra 'vetted rá', amit a saját sikerednek tulajdonítasz
Szerinted most te irányítod-költözés, segítség, jóga, munkahely
Szóval szerinted irányításra és segítségre szorult mindig is, amikor pedig átmenetileg nem, az a te áldásos hatásodnak köszönhető.
Iszonyat úgy élni, hogy lenézik a másikat, nekem is évekbe telt lerázni magamról az egészet, ezért azt hiszem könnyebben észreveszem.
"Majd én megcsinálom, elintézem, segítek stb"--nem szabad, mintha
"Szerintem azt kellene tenned/csinálnod"-- csak, ha kérdezi, vagy, ha nagyon muszájnak érzed elmondani a dolgot, mert veszélyezteti magát
"Segítek neked.."-- nem szorul rá, ha segítség kell, majd kér
Igazából semmi gond nem lenne, ha hagynád, hogy a saját sikereit megtartsa magának.
Ő elköltözött az anyjától, dolgozott, gyermekeket nevel, sportol, választott férjet, gyermekeket vállalt, kiköltözött külföldre, nyelvet tanult, stb.
Csupa csupa pozitív dolog, amikre a feleséged képes volt önállóan, te mégis a sajátodként hivatkozol a döntéseire, lenézed az érdemeit.
Korábban nem, majd csak 2 évet dolgozott, azt is szülésig. Miért, más nem így csinálja? Ez a normális, a munka, a munkanélküliség(a tanulmányok és 2 állás között teljesen normális. Szülés utáni 3 évig pedig a legtöbb nő nem dolgozik nálunk, még egygyerekesek sem, nemhogy 2 vagy többgyerekesek.
A feleséged sokmindenre képes, az érdemei a sajátjai, ha elbizonytalanodik, nem akarva/akaratlan lehúzni kellene, hanem hagyni, hogy rájöjjön arra, mi mindent elért.
Egyébként csak kíváncsiságból, mennyi idősen ment hozzád? Huszonévesen?
Káros
válasza:31-es, köszi, jókat írsz, mármint, hogy lenézés sugallik tetteimből, szavaimból. Ezt feltétlen elmondom a dokinknak, biztos nem alaptalan.
Néhány dolgot (valószínű az írásos kommunikáció miatt) félreértettél, pl. a "szülésig dolgozott" úgy értettem, hogy végig dolgozott, nem úgy, hogy "csak" szülésig, stb. Szerintem se lehet 3 éves kor előtt helytállni munkahelyen, aki éjszakázik kisgyerekkel. Mondjuk mi szerencsések voltunk, a gyors éjjeli etetéseken kívül volt vagy 2 átvirrasztott éjszakája.
Tényleg úgy látom, hogy a házasság miatt dobott be akkor apait-anyait és változott meg - értem. De még mindig nem értelek, most mit kellene tennem az elvárásaimmal. Amúgy a pszichodokinak feltűnt, hogy "lányomként" beszélek róla, azért tettél kíváncsivá, hogy mit látsz az egészből. És szerinted hogy lesz megoldva? Én mit csináljak? És hogy főleg most, milyen magatartást kellene felvennem? Tényleg nem mártirságból, inkább a "menteni a menthetőt" érv alapján most szeretném őt békénhagyni, kerülni a beszélgetést vele, még talán azt se kéne megkérdeznem, hogy van, hanem azt feltételezni, hogy nincs semmi gond. Majd anyukája meg a pszichodokinak elmondja a gondolatait, és csak semleges témákról beszélek vele. És az elvárások (amik most az enyémek és szerintem egészségesek), hogy fog kialulni önmagával szemben? Hiszen ez a cél, nem a kívülről jövő nyomás...
Az elvárás annyi lenne, hogy akár otthonlétet választ, akár a munkát, álljon helyt. Nekem sokkal egyszerűbb lenne, ha dolgozna, hiszen ott
1) nem velem azonosítaná a stresszforrást hanem a kollégákra, főnökre hárítaná
2) ki tudnánk "szervezni" azokat a feladatokat, amiket most jelenleg sak ő tud megoldani (háztartás, gyerekekkel foglalkozás).
És persze változatosság lenne az életében, ez utóbbi a kulcs az egészben szerintem. De addig el kell jutni.
válasza:Mintha rólam írnál :)
Ugyanez VOLTAM, vsak gyógyszerek nélkül, ugyanos azok csak rontanak a helyzeten. 3 év kôkemény hipochondria és depresszió áll mögöttem. Csodálom, hogy a férjem mellettem maradt, de szerinte megérte, mert visszakapta a feleségét.
Ha elfogadsz tôlem pár tanácsot: a gyógyszerekrôl álljon le a feleséged, mert tönkreteszik. Ne akard megmenteni, neki kell belátni, hogy beteg és tenni ellene. Menjen pszichológushoz, ne pszichiáterhez.
Azért vagyok gyógyszer ellenes, mert az én és a férjem rokonsàgában is van 1-1 depressziós/hipochonder hozzátartozó és látjuk, hogy mit mûbelt velük a „gyógyszer“. Csak annyit írok, hogy egyre buggyantabbak.
Vannak a feleségednek barátai? Jár társaságba?
válasza:34-es: Köszi, hogy jelentkeztél! Ugyanilyen pszichózisos tünetekkel rendelkeztél már te is? Férjed hogy bírta? Szívesen felvenném vele a kapcsolatot.. ki segített még? Voltak gyerekek is? Hogy viselték?
Van 1-2 ismerős anyuka, akivel tartja a kapcsolatot, de ilyenkor velük sem beszél. Pedig be is tettük a naptárába (ezek ezerint az megint atyáskodás volt), hogy heti egyszer találkoznak a környékbeli anyukákkal.
35-ös: ilyen állapotban még megismerkedni sem tudtunk volna. Ez a helyzet most állt elő. Ilyenkor visszatesszük a gyerekeket ahonnan kijöttek, vagy mi? Menni kell előre, meg kell oldani, csak nem látom még hogy.
válasza:Dehogy akarom én lehúzni a kérdező érdemeit. Amik mik is?
Klassz, hogy dolgozik, klassz, hogy választott társat, klassz, hogy gyerekeket akart és hogy a saját képességeihez mérten biztosít mindent azért, hogy együtt boldog család legyenek.
Viszont a feleség is ezt teszi, és ezt ő nem látja/nem értékeli. Én csak erre világítottam rá.
A leírtak alapján a felesége sérelmeiről fogalma sincs a kérdezőnek, én ezekre világítottam rá, hisz a kérdés is erről szólt. Az önsajnáltató stílusára pedig érkezett egy rakás tutujgatás..
válasza:Pontosan UGYANEBBEN a szituációban voltam én is, csak a másik oldalon. (Szerencsére mi nem házasodtunk össze, és nem lettek gyerekeink, hanem elváltunk egymástól végleg.) Mielőtt megismerkedtünk, nekem már voltak pszichés tüneteim (korábbi kórtörténetben szorongás, pánikbetegség, hipochondria, szenzitiv személyiség stb.), de a kapcsolatunk előrehaladásával szépen lassan kialakult nálam is egy középsúlyos depresszió. Gyakorlatilag az ágyból sem bírtam felkelni, vagy ellátni a hétköznapi szükségleteimet (ahhoz nem volt erőm, hogy megmossam a hajamat vagy egyek). Megjegyzem, hogyha mindemellé még gyerekeink is lettek volna, azt nem biztos, hogy túlélem, ugyanis ilyen betegen, ekkora terhekkel, támogató társ nélkül (akkor is érezheti így, ha te valójában úgy érzed, hogy támogatod) egy hiperszenzitív, szorongó nőnél csak súlyosbodik a helyzet.
A 22-es hozzászólást bár sokan lepontozták, de talán ő az egyedüli, akivel egyet tudok érteni. Én is azt láttam a hozzászólásaidból, hogy egy elnyomó, magát középpontba állítani akaró, önfényező, a felelősséget magáról lesöprő személy vagy. Szerencsére a 22-es azokat a 'jeleket' is nagyszerűen leírta, amikből ez süt, ugyanis én nem biztos, hogy erre egyáltalán rá tudtam volna mutatni, mivel pontosan úgy adod elő magadat, ahogy az a külvilágnak megfelel: elsőre úgy látszik, hogy te vagy a szegény férj, akit sajnálni kell a beteg felesége miatt, akire rááldozta az életét, és most is mindent megtesz, hogy segítsen neki, hiszen eddig is mindent ő csinált meg helyette. Szánalmas. Velem is elhitették ezt, és a legszomorúbb, hogy kívülről mindenki úgy látja, hogy te vagy a méltó a megértésükre és az empátiájukra, nem a beteg feleség.
A feleségedet valószínűleg a neked való megfelelési kényszer is szorongással tölti el, én a végén már konkrétan féltem a páromtól. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mitől is féltem, hiszen ő 'jó ember, sose bántott' (fizikailag.... és LÁTSZÓLAG szóval sem). Féltem, hogy valami olyat mond, kér, tesz stb. ami ellen nekem már végképp nincs erőm védekezni, nincs erőm neki magyarázkodni, vagy ellentmondani. Lényegében ez az elnyomás vezetett el oda, hogy rengeteg szenvedés után megállapították a középsúlyos depressziót is a többi mellé.
Azt látom, hogy téged konkrétan a betegsége is zavar, amit biztosan így vagy úgy kimutatsz, és ezzel elvárásokat támasztasz felé, hogy minél gyorsabban legyen jobban, különben nagy baj lesz. Ide tartozik többek között az is, amikor dönteni próbálsz helyette, hogy mit kezdjen az életével (ezt próbálja, azt próbálja). Akik még nem voltak depressziósok főleg azoktól érkeznek a kéretlen tanácsok: sportolj, menj dolgozni, társaságba, barátkozz. Ezek pont azok a tanácsok, amik egy fiziológiás szomorúságot 'meggyógyítanak', de egy depresszióval küzdő ember ezeket NEM KÉPES csinálni.
Hogy a kérdésedre is megpróbáljak válaszolni: valószínűleg az alapszemélyiségetek nem passzolt, ezért nem is nagyon működött a dolog soha, de ez csak később ütközött ki. Benne megvolt a depresszióra való hajlam és a hiperérzékenység, így nem mondanám, hogy te kergetted depresszióba, de az a fajta stressz, ami egy ilyen kapcsolat fenntartásával jár, kiváltó ok lehet a többi nehézség mellett (gyereknevelés, otthonról elkerülés).
Nekem 1 évembe (!) és az egész régi életembe telt, mire sikerült kimásznom belőle, és pontosan 2 éve teljesen tünetmentes vagyok.
válasza:38: A ti hozzászólásaitokban is vannak bőven 'jelek', és tényleg csak azt erősítitek meg számomra, hogy a depressziós (illetve arra hajlamos) emberek lelke mélyén valami nagyon gusztustalan, egoizmuson alapuló torz önkép lapul meg.
Meséld már el, mégis miféle felelősséget söpört le a kérdező magáról? Pont ő az egyetlen, aki ebben a családban felelősséget vállal, miközben a feleség a depresszióba menekülve évek óta semmiért sem hajlandó.
válasza:34. vagyok!
A férjemmel nem nagyon tudnál kommunikálni, mert nem beszél magyarul.
Igen, ugyanezek a problémák voltak nálunk is. Németországban élünk, ez is rásegített a dologra.
Én korábban eléggé „világi“ életet éltem, soha nem tartózkodtam otthon, max aludni jártam haza. Aztán kiköltöztem ide, megismerkedtem a férjemmel, terhes lettem, majdnem mindig egyedül voltam. Férjem sokáig dolgozott, max hétvégén voltunk együtt, így nem volt társaságom :(
Hidd el, ebbe bele lehet zakkani, fôleg külföldön „egyedül“ egy kisgyerekkel. A férjem egy marhára türelmes ember, nem lehet felbosszantani, tehát szerintem ez volt a szerencsém. Más már rég elhagyott volna.
Tudod, mikor hozzá vagy szokva, hogy mindig van valaki körülötted, és átcsöppensz a „semmittevésbe“ , senki nem szól hozzád, elkezdesz agyalni. Késôbb elkezded figyelni a tested, minden apró kis fájdalmat észreveszel, amik addig fel sem tûntek. Ekkor mégjobban agyalsz, orvoshoz jársz, váltogatod ôket, soha nem vagy elégedett a válasszal, mert te „tudod“, hogy valami bajod van, csak nem találják. Ezt a bajt nem is a testben kell keresni, hanem a pszichében. Kb 3 év kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek.
A hipochondriának egyetlen megoldása van! Minden percben ( felkeléstôl-elalvásig) folyton le kell foglalni az agyat. De nem monoton munkával, hanem olyan dologgal, ami érdekel. Társaságba kell járni(GYEREK NÉLKÜL), tehát egy percig sem szabad unatkozni, különben visszatérnek a gondolatok. Utálatos egy dolog ez, de sajnos makacs betegség.
Nekem egy rendkívül kedves és megértô pszichológusnô segített. Bár csak annyi volt a dolga, hogy meghallgatott és elmondta, hogy miért is alakulhatott ez ki nálam. Akkor és ott ledöbbentem és megértettem a miért-et. Mintha elvágták volna a hipochondriámat és a depressziót. 70%-al jobban éreztem magam.
Egy nagyon fontos dolog van, amit ne csinálj: Ne akard neki megmondani, hogy mit tegyen. Maximum javasolj! De ne csinálj neki programot a tudta nélkül és hagyd hogy saját döntéseket hozzon. Ô egy külön emberi lény, érzésekkel vágyakkal.
Vedd át tôle a gyerekeket, és mondf neki, hogy a következô 5 óra az övé. Csináljon amit akar.
Nem egyszerû a gyógyulás, de nem lehetetlen.
Egyébként a hipochonderek nagytöbbsége elhanyagoltnak érzi magát a párkapcsolatában. Ez elôfordulhat nálatok?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!