Szülők! Hogy reagálnátok, ha a kamasz (14-16 éves) lányotok elmondaná, hogy megerőszakolták?

Én vagyok a link küldő is.

Ha nem tudsz leírni két sort se azt jelenti hogy még nagyon benne vagy.

Esetleg néz meg egy két filmet ami erről szól.Írd be a keresőbe és ami tetszik nézd meg, ha látod hogy feldolgozzák és támogatják őket lehet neked is könnyebben fog menni.Vigyázz magadra, ha anyai és partner vonalon is bezárkózol, sőt még magán tanuló is vagy akkor nekem úgy jön le hogy nagyon magadba zárkóztál és nagyon nagy lehet a szeretet hiányod.

Próbálj meg magadon úgy segíteni mintha a saját anyád lennél, írj tervet rá.

Pl film nézés,könyvek, fórum ahol kifejezetten erről szól minden, saját magadnak való leírás, hivatalos segítség,anyud. Olyan sorrendben ahogy megy.

Közben meg próbálj meg több időt tölteni lovak, kutyák, macskák közelében akik feltétel nélkül elfogadnak... Ennek terápiás hatásairól többet olvashatsz ha rákeresel erre is.

Vedd a kezedbe az életedet!

A fájdalom az elkerülhetetlen, a szenvedés válaszható.

Ha akarod napról napra jobb lesz minden.

Ha nem akarod akkor nem.

Minden jót és vigyázz magadra.

Aki azt mondja, hogy a lány a hibás azért, mert ez a szörnyűség történt vele... hát üzenem neki, hogy oltári nagy bunkóság és érzéketlenség ilyet mondani. Ahogy írták is jobb érzésű válaszolók, persze, tinihülyeség kiszökni, és igen, a szülő részéről jár érte valami megfelelő súlyú büntetés (szobafogság, ilyesmi), de basszus, azt senki sem érdemli meg, hogy ilyen rettenetes dolog történjen vele!!! Belegondoltatok már, hogy milyen iszonyú dolgot mondtatok? Itt van ez a szerencsétlen lány, aki ki tudja, mikor fogja kiheverni ezt a traumát (bízom benne, hogy minél hamarabb, és boldog lesz), és akkor itt jöttök azzal, hogy bizony-bizony, lányom, te vagy a hibás, mert mért szöktél ki. A saját gyerekeiteknek is ezt mondanátok ilyen esetben?

Én nem vagyok szülő, de beleképzeltem magam a helyzetbe. Biztos, hogy meghallgatnám a lányom, maximálisan támogatnám érzelmileg, NEM HIBÁZTATNÁM, igyekezném meggyőzni, hogy bár hülyeséget csinált a szökéssel, az, ami történt, nem az ő hibája. Támogatnám nagyon a pszichológushoz/pszichiáterhez járást, mert egyedül ilyen megrázkódtatást szerintem nem lehet feldolgozni.

27/N

Látom nem friss a kérdés, de megérintett! Kérlek ha olvasod a válaszom, ha máshogyan nem, legalább privátban mondd el mit tettél végül is!

Átérzem a helyzeted!!! 14 voltam ballagás utáni disco, a srácok (18-19 körüli idegen, más városból valók) meghívtak engem és pár barátnőmet, de csak két italt fogadtam el az unszolások ellenére is (én szentül hiszem, hogy partidrogot tettek bele, mert sem előtte sem utána nem ájultam ki két feles fütyülőstől). Aztán az egyik elhívott sétálni én pedig hülye mód vele menetem, csók, aztán egyre erőszakosabb "próbálkozások"... aztán elsötétül minden (hála Istennek azóta egyre homályosodnak a megmaradt képek is), lényegében csak bevillanó képek vannak! Mikor magamhoz tértem meztelenül feküdtem, a bugyim és nadrágom mellettem, a táskám sehol... körülöttem buliból hazamenő fiatalok, és véres voltam... Ennyi volt az én szüzességem... a kislányé aki még az első csókot is tartogatta egy különleges fiúnak. Összeszedtem magam, hazaindultam... megalázottnak éreztem magam... a többi szórakozó fiatal megvetően néztek rám, de nem sokat törődtem ezzel, szörnyen rosszul voltam, szédültem, minden homlyos volt, mintha csak fejbe vágtak volna... (csak később jöttem rá, hogy valóban tarkón vágtak... jókora puklim volt és még 3 nap múlva is fájt)! A táskám és az irataim a rendőrök hozták haza, se telefon, se pénz... de ez volt a legkisebb problémám...

Én nekem nem volt dilemma, hogy elmondjam-e a szüleimnek...

jól látható volt rajtam, hogy mi történt...

anyám 3 büdös nagy pofonnal jutalmazott amint haza értem...

aztán ugyan ezzel a módszerrel vallatott... nem mondtam el neki mindent... nagyvonalakban kiverte belőlem amit tudni akart... miután elhordott minden részeges k*rvának és sorolhatnám még, hogy minek, egy ismrőse és hazugságok révén szerzett esemény utáni tablettát... (azt mondta, hogy 20 ezer volt... ennyit kaptam a nyagyszüleimtől a ballagásomra... ma már tudom, hogy ebből akár 3 tabletta is kitelik... de ez akkor mindegy volt). Miután bevetette velem (orvosnak nem mutatott meg), megtanította mit kell hazudjak, ha az ismerőse aki szerezte neki a tablettát szóbahozza az esetet (a 18 éves barátommal hülyeséget csináltunk), megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam mi volt, mert akkor mindenki előtt szégyenben maradnak, hogy k*rvát nevelnek. Feljelenés még csak szóba sem jöhetett, számukra én nem voltam áldozat! Ezek után eltiltották tőlem a barátnőimet, az egész nyaramat otthol töltöttem házi és kerti munkával. Szeptemberben megváltás volt a gimi kezdés, gondoltam én, csakhogy addigra az egész suli megtudta (ill. tudni vélte mi történt- 14 évesen megd*gatta magát részegen egy fickóval nyilvános helyen), mindenki úgy nézett rám, mint egy darab rongyra, senki nem szólt hozzám, nem akart barátkozni velem. Nemsokára összebarátkoztam egy fiú osztálytársammal, ő akkor költözött a városunkba... nem tudta mi történt, nki sem voltak barátai (ő nagyobb városból jött, ez két szempontból is jól jött nekem, emiatt a többiek kerülték, "városi gyereknek" tartották, másrészt neki nem olyan falusi gondolkodása volt, mint nálunk mindenkinek... nem találta viccesnek a rólam szóló pletykákat). Lényeg a lényeg, szépen lassan összebarátkoztunk... kezdett kialakulni köztünk valami... neki tudtam elmesélni először az igazat, igazán türelmes volt, nem erőltette, nem faggatott, egyszer rákérdezett, hogy miért pletykálnak rólam ocsmányságokat, és azt mondta ,hogy nem erőlteti, hogy beszéljek róla, akkor mondom el amikor én szeretném. Majd egy évig várt a vallomásomra türelemmel. A szüleim természetesen tiltottak tőle, nem engedtek találkozni sem vele sem senkivel (még mindig csak suli, házi, házi munka), minden nap beszélgettünk a suliban, és míg haza (természetesen nem telejesen) kísért. Belészerettem! Egy nap randira hívott. Nem tudtam nemet mondani, már kislány korom óta vártam, hogy valaki randira hívjon! Nyilvánosan nem találkozhattunk... így megoldottuk titokban... én is mint te éjjel szöktem ki... az anyukája éjszakás volt... náluk találkoztunk!

Ezen az éjszakán mondtam el neki mindent! Ahogy a félhomályban ránéztem a könnyeim alól a vallomásom végén félve az arcára néztem, megvetés helyett, könnyeket láttam peregni az ő arcán is. Végre találtam valakit aki megért, nem vet meg, csodálatos érzés volt. Azt mondta, hogy semmiről sem tehetek és nem vagyok mocskos, az ő szemében a legártatlanabb és legtisztább lány vagyok akit csak ismer. Ekkor már örömömben sírtam. Átölelt, az arcom a kezeibe fogta, és a szemeivel szinte engedélyt kért, mielőtt megcsókolt. Csodálatos volt, amilyenről mindig is álmodtam. Ahogy ő fogalmazott szűz vagy mindaddig, míg oda nem adod valakinek, akiről úgy érzed, hogy megérdemli! Én akkor éjjel neki adtam. Csodálatos éjszaka volt, gyengéd volt, óvatos és figyelmes. Egyszerűen csodálatos és leírhatatlan. A könnyeim végig csorogtak, (de nem úgy, mint lassan 2 éve minden éjjel) és minden érintésébe beleborzongtam, olyan volt mintha a lelkem simogatná. Minden bújkálás és titkolózás ellenére 2 hónap alatt lebuktunk. Szakítanom kellett vele, borzalmasan fájt, anyáméktól persze megkaptam "ami kijárt". Mikor már kezdtem túl lenni a dolgokon, és boldog voltam, újra mélyre kerültem. Nem akart ő sem elveszíteni. próbáltunk harcolni... de annak csúnya következményei voltak (ha anyámék iskola után meglátták, hogy hazakísér hát... nem dícsértek meg érte). Belekellett törödjek, közben neki másik barátnője lett, nagyon fájt látni milyen boldogok, de mit tehett volna 17 évesen. Anyámék 3. évvégén elküldtek dolgozni, a munkahely másik városban volt.. így fellélegezhettem. Imádtam a munkám, kikapcsolta az agyam, jót tett a környezet változás (nem voltak ott a gonosz pletykát terjesztők, sem az "erkölccsősz" anyámék, sem a szerelmem aki azóta az új párjaával boldog lett).

Itt ismertem meg egy nagyon kedves férfit. Munkatársak voltunk (igazából a felettesem volt, de sosem éreztette ezt velünk beosztottakkal). Megismerkedtünk, megkedveletm, de nem volt szerelem első látásra.De egy pár hét alatt egymásba szerettünk. Ennek lassan két éve. Ő is tudja a történetem. De ő harcolt értem. Ő 8 évvel idősebb nálam, így anyagilaga olyan helyzetben van, hogy összeköltözhettünk. Ennek lassan 2 éve. Most 19 vagyok, és nagyon boldog vele. Mindennben segít, legyen az főiskola (lehetővé tette, hogy tovább tanuljak) vagy a gátlásaim levetkőzése. Elhitette velem, hogy csodálatos nő vagyok és mostmár szinte teljesen túl vagyok a traumákon. (Az első szerelmemmel egyébbként barátok maradtunk és őszintén örülönk egymás boldogságának, a távolság valamelyest megszépítette a szüleimmel való kapcsolatomat, sok mindenért bocsánatot kértek és én őszintén megbocsájtottam nekik!) Hihetelenül boldog vagyok, hogy megtaláltam a párom, és annak ellenére, hogy csak 19 vagyok szeretém ha vele élhetném le az életem. Szeretném hinni, hogy az életben van happy end és ha hiszünk benne betejlesül!

Bocsánat az irtó hosszú szövegért, de olyan jól esett ezt leírni! Fel a fejjel kedves kérdező és mindenki akivel hasonló dolog történt!