Rossz anya vagyok, amiért nem velem él?

mondd a megoldást. Vagdalkozni könnyű. Mondd meg, hogy mit csináljon a kérdező és a férje, amit eddig nem csináltak, és ami kivitelezhető is. És légyszíves olyan megoldást mondj, ami nemcsak egy gyerek érdekét szolgalja.

Biztos vagyok benne, hogy ha leírod a tutit, a kérdező meg fogja tenni.

Ez a helyzet amit csinálnak a kérdező és a párja nem bizts, hogy jó. A gyerekeknek állandóság kell szerintem. Pláne ha friss a dolog. Lehet egy picit rendszert kellene bevinni mikor knél vannak a gyerekek.

A fiammal is vannak gondok viszem fejlesztésekre és én magamis foglalkozom. Ha két szakember nem tudna vele mit kezdeni akkor vinném tovább ahogy tettem is. Lehet csak nem volt szimpatikus a gyereknek a szakember akihez jártak a kérdező. Én abban nem hiszek, hogy egy emberrel senki sem tud mit kezdeni. De mondom ha ADHD-s a gyermek akkor üs adnak tippet mit kell csinálni. Illetve alap szolgáltatás keretén belül lehet menni tornázni. Nemmnden gyerekre hat egyformán a terápia és ha ezt a szakember nem mondta el ez nekem furcsa. A középső gyermekem megkésett beszédfejlődésű és már akkor mondták nekem a felmérés után 1-2 év biztos lesz mire mindent bepótól amivel le van maradva. Ha jól emlékszem fél évet írt a kérdező, hogy jártak terápiára az nagyon kevés. Számomra nagyon nem stimmel valami itt a kérdés kapcsán.

Off!

Lányok!

Nagyon durva amit műveltek!

Félreértes ne essék senki pártján nem állok csak egy egyszerű olvasó vagyok.

De elszomorit,hogy egyikőtök húzza a másikat az utalkozasban.

Mindenki csak ítélkezik és osztja a kérdezőt. És mi lenne ha ezt a kényes témát még ha nem is ertetek egyet emberi hangnemben beszelnetek meg?

Tényleg csak kíváncsi vagyok. Mire jo h egy ismeretlen embert elbol elítéltek és utaltok?

Két napja csak olvasom a kérdést, nagyon nehezen szántam rá magam a válaszra. Fájdalmas a visszaemlékezés.

De annyian írtak ide, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen így élni, hogy leírom a saját történetünket, hátha ők is megértik. Hosszú lesz.

Az én fiam mikrocsaládba született, az egész rokonságban nem akadt rajta kívül gyerek, így hasonlítási alap sem. Álomszép volt, gyorsan fejlődött, okos és ügyes volt. Nem is értettem, miért olyan pokoli nehezek vele a napok. Azt hittem, én vagyok rossz, nekem nincs elég türelmem, tehetségem a gyerekneveléshez, nekem túlzóak az elvárásaim. Mert bármit tettem, nem volt jó. Lehetetlen volt lekötni, lehetetlen volt lépni tőle, öntörvényű volt, akaratos, minden másodpercemet lekötötte. Volt benne valami megfoghatatlan, valami nagyon más, aminek nem tudtam nevet adni.

Higgyétek el, ha valaki hosszú ideig ebben él, nem az a legnagyobb problémája, hogy következetesen ragaszkodjon-e bizonyos dolgokhoz. Inkább lavírozik, túlélésre játszik, újabb és újabb dolgokat talál ki, amik majd talán működnek, aztán ha mégsem, tovább keresgél. Tudtam én jól, hogy nem kellene beszoktatnom az ágyba, de a sokadik kimerítő nap és átvirrasztott éjszaka után már csak arra tudtam gondolni, hogy legalább az éjszaka az enyém legyen. Hogy legyen erőm felkészülni a következő napra. Onnantól velünk aludt.

Mint írtam, magamban kerestem a hibát, és nagyon sokáig azt hittem, igazából minden rendben van vele, csak én nem beszélem a nyelvét.

3 éves korára normalizálódott a helyzet, vagyis én ezt hittem. Pedig csak megszoktam, és mivel imádtam minden porcikáját, elfogadtam. A neheze innen jött.

Tesót vállaltunk, és a kicsi születése után egy évvel még egy véletlenke babánk született.

Felemás éréseim voltak abban az időszakban. Megnyugodtam, hiszen nem lehetek szar anya, ha a két kicsi nyugodt, kiegyensúlyozott lurkó, és megrettentem, mert megértettem, valami baj van a fiammal.

Nem akarom túlragozni a következő éveket. Összefoglaló szóként jó rájuk a pokol. Gyerekorvos, ideggyógyászat, pszichológus, diagnóziskeresés, idegrendszer fejlesztő torna, lovaglás, Vadaskert. Mind a nagy semmi volt. Nem kaptunk konkrét válaszokat, a maximum valamiféle beilleszkedési és magatartászavar emlegetése volt.

És persze jöttek a tökéletes szülők. Összehívtak egy rendkívüli szülőit, ott ültem az akkor néhány hónapos legkisebbemmel a karomban, és hallgattam, hogy az ilyen gyerek nem kap szeretetet, nem kap törődést, nem foglalkozunk, nem játszunk vele.

Nem csak az oviból kellett mennünk, a faluból is. Eljutottunk odáig, hogy az utcán ordítoztak velünk, leköptek, a 6 éves gyerekemet leszedték a bicikliről és összerugdosták. Szenvedtünk mindannyian, a gyerek is. Számtalanszor elmondta, hogy nem akar rossz lenni, de nem tud jó lenni. Mi pedig nem tudtuk megúvni, hát feladtuk az addigi életünket és továbbléptünk.

Nem lett jobb. Iskolába került, egy év alatt kirakták, szülők álltak sorfalat, hogy ne mehessünk be. Onnan kislétszámos, alapítványi suliba vittük, ahol ha nem fogadott szót, büntették. Egy napon hatalmas foltokkal, hurkákkal jött haza. Onnantól magántanuló lett. A férjem meg beelegelt. Nem bírt tovább a családunkban maradni, mert számomra már minden a fiamról szólt, de úgy volt vele, nem bírnám egyedól a három gyereket, hát magával akarta vinni őt. Tudom, logikátlan, de ez van. Nem adtam, hát ment nélküle. Nem hittem, hogy a pokolnál is van mélyebben, pedig volt. Düh, őrjöngés, alkohol, halálvágy. Mert ezt nem lehet egyedül végigcsinálni, nálam nincs szarabb ember a földön!

Innen kellett felállni, ebből kellett kimászni.

Pokoli szerencsém volt. Jött valaki, aki kézen fogott, megmutatta, hogy a fiamon kívül is van életem, közben érte is megtett mindent. Másfél évtizede ő a támaszom, a támaszunk.

Eljöttünk a városból, jó messzire költöztünk. Úgy kerestem iskolát, hogy őszintén elmondtam, mire számíthatnak. Befogadták, és lassan, lépésről-lépésre megtanították neki, hogy itt biztonságban van, innen már nem kell elmennie.

Nem lett leányálom a történetünkből, voltak kisebb és voltak nagyon nagy problémák vele, de túléltük, felnőtt, mára önálló fiatalember, akit a nagy többség szeret, elfogad.

Mondhatjátok nekem is, hogy minek kellett még két gyerek. Igaz, nekik is voltak nehéz éveik, de mindamellett, hogy remek emberkékké nőttek, egymás legnagyobb támaszává vált a 3 testvér. A nagyfiam élete sohasem lesz egyszerű, de a két kisebb mindig mellette fog állni, ha bajba kerül.

Azt is mondhatjátok, hogy én jól csináltam, mert együtt tartottam a testvéreket. De biztos, hogy így volt a jó? Mert lehet, hogy kevesebbet sérültünk volna mindannyian, ha akkor hagyom, hogy hétköznap az apjánál lakjon. Fogalmam sincs róla. Csak azt tudom, hogy az én férjem más volt, mint a kérdezőé. Messzire vitte volna a fiamat, tényleg elszakította volna a testvéreitől, és mégcsak nem is meggyőződésből, hanem bűntudatból tett volna így. A mi utunk az volt, hogy együtt maradjunk, másé nem biztos, hogy ez.

Vagy azt hiszitek, a gyerek hálás lesz később azért, ha mindent feladunk érte? Hát nem feltétlenül.

A fiammal a mai napig ellentmondásos a kapcsolatunk, pedig már 2 éve önállóan él. Hol nagyon szeret, bújik, hol engem átkoz, mert én csesztem el mindent, ezt is, azt is másként kellett volna csinálnom, hagynom kellett volna, hogy az apjával éljen. Fáj, amikor ilyen, hogyne fájna, de úgy vagyok vele, ezen már nem lehet változtatni.

Kedves Kérdező! Nem vagy szaranya. Vergődsz, utat keresel. Rengeteget fogasz még hibázni, és nagyon sok jót is fogsz tenni. Az pedig, hogy melyik döntésed jó és melyik roszz, csak évek múlva fog kiderülni, vagy még akkor sem, hiszen az, hogy mivé válik egy gyerek, nem egy döntésen, hanem döntések sorozatán múlik.

Én írtam le a történetünket.

Nem akartam még ennél is bővebb lére engedni, de az iskola témát kiegészíteném.

Az ovi falusi volt, aztán az első osztály kisvárosi, onnan Budapest alapítványi iskola. Egyik sem vált be, és nem azért mert rossz intézmények, rossz pedagógusok lettek volna, hanem mert nem találták meg a fiammal való bánásmód kulcsát. Hibáztak persze, hiszen például a fakanállal verés nem pedagógiai eszköz, de a legtöbb gyerek igenis jó elvolt ezekben az intézményekben, a mi esetünkben pedig a tehetetlenségük vezetett odáig, hogy az alapítványiban tették, amit tettek.

A megoldást pedig pont egy kis vidéki iskola hozta meg, ahol emberként reagálták le a mi megfoghatatlan problémánkat.

A másik, hogy nem mindig van diagnózis, nem mindig van előre megírt, tökéletes terápia. Próbálkozások vannak, egyik a másik után, és remény, hogy valami beválik.

De mint írtam, ezt csak az értheti meg, aki évekig vergődik benne, és hallgatja az egymásnak ellentmondó diagnózisokat, tanácsokat.