Mennyire bunkóság beszélni/mesélni a terhességemről olyannak, aki régóta vágyik babára?

Csak a nyitókérdést olvastam el, lehet, hogy más már írta ezt.

Nos, én a teljes őszinteség híve vagyok. Vagyis nyíltan megmondtam volna, hogy nekünk most az életünk szinte teljesen a babavárásról szól és a megszületése után pedig a babáról. Én erről tudok beszélni. Ha nem zavarja, szívesen mondom. De megértem, ha zavarja, akkor viszont azt kell mondanom, hogy semmit se tudok magunkról mesélni.

Én is voltam mindkét oldalon, és szerintem, aki nem volt ilyen helyzetben, az nem is értheti meg a barátnő oldalát.

Én most vagyok 9 hetes terhes, 2,5 évet vártunk rá, végül lombikkal sikerült. Szörnyű volt látni, hogy az ismerőseim sorban szülik a gyerekeket, de közben iszonyú bűntudatom is volt, hogy így érzek, mégse tudtam vele mit csinálni.

Most nekem összejött, de egyik barátnőmnek a sokadik lombikkal se sikerült, pontosabban egy sikerült csak elvetélt, és mostmár inkább nem is próbálkoznak, feladták, még az örökbefogadáson gondolokodnak. Ő látszólag jól kezeli ezt a helyzetet, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyik része örül nekünk, a másik részének viszont rohadtul fáj, hogy ez megint csak emlékezteti a saját kudarcukra.

Én mondjuk, nem beszélek róla egyáltalán ha nem kérdezi, mondjuk egyrészt nem vagyunk olyan nagyon közeli barátnők, nem beszélünk napi szinten, másrészt én még ugye csak az elején járok, bőven van más téma.

24-es: Szerintem nem kell ahhoz a meddőséget megtapasztalni, hogy megértse az ember, hogy ha valakinek valami nehéz, rosszul esik, stb, akkor arról csak akkor kezdek el beszélni neki, ha az illető veti fel a témát... Érted, ha pl. nincs pasija, és nagyon rosszul érinti az egyedüllét, nekem meg tök jó párkapcsolatom van, akkor se fogom direkt olyan szitunak kitenni, ahol ő a harmadik kerék.

Amit a legkevésbé értek én is (az empátia hiányán túl), az a témák hiánya. Nekem szinte csak gyerektelen barátaim vannak (pedig nem szültem fiatalon, 31 voltam), és mindenkivel tudtam a terhesség alatt és a gyerekem születése után is másról is beszélgetni. Közös ismerősökről, munkáról (ha nem a sajátomról, akkor a másikéról), tervekről, szó szerint BÁRMIRŐL. És persze, amikor kérdeztek, akkor a gyerekemről. De csak akkor... Pedig nálunk is hosszú próbálkozás és egy vetélés előzte meg a terhességemet, szóval nagyon sok évig ez volt az egyik központi téma az életemben. De ennek nem kell "kihallatszania", és nem is volt igényem rá soha, hogy CSAK erről beszéljek bárkinek is. (Az persze más, amikor valakivel egykorú gyerekünk van, vagy pont együtt voltunk kb egyidős terhesek, vele rendesen kitárgyaltuk a dolgot, de azért, mert mindkettőnknek erre volt igénye.)

#1 voltam

#25

Úgy könnyen beszélsz, hogy terhes vagy, és gondolom nem vártál rá éveket.

Aki akar gyereket, de nem jön össze, és nem tudja, valaha is sikerül, nem tud másra koncentrálni. Akkor sem, ha addig teljesen rendben ment az élete. Ez padlóra küldi az embert.

Mintha számonkérnéd egy olyantól, aki gyászol, mit kesereg a veszteségén, hát csak ebből áll az élete?

Büszke lehetsz magadra, hogy olyanokba kötsz bele, akiknek van elég bajuk. És akkor még a jogos fájdalmuk miatt érezzék szarul magukat, hogy nekik ilyen szánalmasan üres az életük. Bezzeg neked nem, aki észre sem veszed hogy terhes vagy.