A keresztények hogyan viszonyulnak a párhuzamos világok elméletéhez?

Nos, elolvastam ezeket, és azt hiszem, meg is értettem a problémát. Bár nem vagyok teljesen képzetlen ezen a területen, de „sajnos” úgy tűnik, a természettudományokhoz mindenképpen jobban értesz nálam, bár a tudományfilozófiai (falszifikálhatóság) részét azért jól értem a dolognak. :)

Megpróbálok értelmesen válaszolni, de már most érzem, hogy azt a választ, amire szükséged van, csak Istentől kaphatod meg, nem tőlem – de erről is szeretnék majd egy pár szót szólni. Azt mindenesetre leszögezem, hogy tiszteletreméltó a hozzáállásod, bármi is legyen majd a végső meggyőződésed, már ha lesz olyan egyszer. :) (Kívánom, hogy legyen!)

Mivel meg vagyok róla győződve, hogy a Biblia rendkívüli bölcsességeket tartalmaz, (és látszólag neked nem okoz gondot, ha bibliai idézeteket kell olvasnod :D), úgy látom, hogy érdemes lenne azzal kezdenem, hogy kitérjek egy kicsit arra, mit mond Isten Igéje a hitről, és arról, miért „kell” az embernek hinnie.

Az egyik dolog, amit az „Isten zsarolása” rész miatt írok csak le, Pálnak a Rómaiakhoz írt levelében található, ami bevallom, számomra a legtalányosabb részek közé tartozik a Bibliából. Ezt írja az apostol (1. rész 18-22):

„18 Mert nyilvánvalóvá válik Isten haragja a mennyből az igazságot igazságtalansággal akadályozó emberek összes istentelensége és igazságtalansága ellen – 19 hiszen mindaz, ami megismerhető az Istenből, szemmel látható közöttük, mert az Isten láthatóvá tette számukra. 20 Hiszen mindaz, ami Belőle láthatatlan – azaz örökkévaló ereje és isteni természete –, a világ teremtése óta a teremtményekből megértve meglátható, azért, hogy nekik ne legyen mentségük: 21 mivelhogy az Istent megismerték, de mégsem dicsőítették Őt Istenként, hálát sem adtak Neki, hanem értelmetlen beszélgetéseket folytattak, és tudatlan szívük elsötétült. 22 Miközben bölcseknek tartották magukat, ostobákká váltak.” (Nem hiv. SZPA ford.)

Ezzel nem leszek népszerű, de úgy gondolom, hogy sok, tudományosan művelt embernek azért nagyon nehéz ma hitre jutnia Istenben, mert a mai tudományos világnézet szinte egészét olyan „ostobák” határozzák meg, akikről Pál szólt. [Megj.: a legkomolyabban mondom, ez nem a tudományos teljesítményüknek szól - csupán értelmezem az Igét.] Ugyanis Pál azt a rendkívül érdekes dolgot állítja itt, hogy Isten „istenségét” meg lehet ismerni pusztán Isten teremtményeiből (ebbe természetesen nemcsak az élők tartoznak, hanem az élettelen világ is), ezért nincs mentsége azoknak, akik ezeket behatóan megismerték, mégsem fogadták el Istent Istennek, hanem „értelmetlen beszélgetéseket folytattak” (a Károliban: „okoskodásaikban hiábavalókká lettek"), és hagyták a szívüket elsötétülni. Mondanám, hogy jó példa erre Darwin, aki, ha és amennyiben Isten tényleg létezik, akkor egy abszolút ostoba, félrevezető, hazug elméletet talált ki ahelyett, hogy Istent mint Teremtőt dicsőítette volna – és azóta nagyon-nagyon sok ember ment utána, sőt utána (igaz nem csupán Darwinra, ő egyedül nem lett volna elég az egész tudomány megváltoztatására) az egész tudományt olyan evolucionista elméletekre építették fel, aminek semmi értelme, ha Isten valóban létezik, és Ő teremtett minden élőlényt.

Én úgy gondolom, hogy ezen tudományos nézetek szellemi hatását, mivel az emberekbe kicsi koruktól kezdve már „belenevelik” az efféle „tudományos” nézeteket, nem lehet kiküszöbölni akkor, ha az ember Isten igazságait intellektuális erővel akarja megragadni. Mert ezekkel együtt belenevelik azt a „szívbeli megsötétedést”, ami olyan keménnyé teszi őket Isten megismerése irányába, mint amilyenek tényleg a gyakorlatban.

Nem sértegetni akarom az evolucionista tudósokat vagy tanítványaikat, hanem szeretnék arra rávilágítani, hogy mit mond az ilyen hozzáállásról Isten Igéje. Nagyon fontos ugyanis, hogy nem azt mondja, hogy hát igen, sajnos ők nem jártak sikerrel Isten megismerésében, ezért elkárhoznak, hanem azt, hogy ostobán viselkedtek: MEGISMERTÉK Istent az Ő alkotásaiból, de nem mint Istent dicsőítették Őt, és nem kezdtek neki hálát adni, hanem kitaláltak olyan elméleteket, amelyekkel a Teremtőt helyettesíthetik!

Nem állítom, hogy ez minden ateistára, vagy konkrétan rád stb. igaz lenne, hanem azt mondom, hogy azt a tudományt, amelyet ma A tudománynak hívunk, olyen emberek találták ki és irányítják a mai napig, akiket a Biblia egyértelműen ostoba, balgatag embereknek nevez!

Ha a popperiánus gondolkodást már segítségül hívtuk, megemlíthetjük Kuhnt is és a paradigmákat: a mai tudományos világ egésze egy olyan paradigmában vesztegel, amely ki akarja zárni Istent „a tudományos kérdésekből”. Azok az evolucionista/ateista tudósok ugyanis, akikről nem mondhatjuk, hogy kifejezetten vallásellenesek lennének (tehát nem olyanok, mint mondjuk az általad említett Dawkins), azok úgy állnak hozzá a valláshoz és az istenhithez, hogy a tudomány az egy dolog, a vallások meg egy másik dolog, és nem szabad a kettőt összekeverni: tulajdonképpen a vallásokat egyfajta funkcionálisan hasznos, egyéni lelki és össztársadalmi szükségleteket kielégítő mesterséges rendszereknek fogják fel, melyeknek nincs közük az igazság kereséséhez (az a tudomány reszortja), hanem csak azért jó hogy vannak, mert pszichológiai/szocietális hasznot hajtanak.

Ezzel a nézettel azonban (bár értékelem a békülékeny mivoltát, a magyar nagy evolucionista tudósok közül pl. Csányi Vilmost említeném, aki pontosan ezen az állásponton van) szerintem az a nagy probléma, hogy bár néhány vallással talán össze lehet egyeztetni, de (azzal a fránya) kereszténységgel nem. (Maximum egyes, eredeti tartalmától teljesen megfosztott változataival.) A kereszténységnek ugyanis lőttek, ha tényleg egy, a majmokkal közös őstől fejlődtünk ki, mi emberek. Akkor nem vagyunk egyedileg teremtett, Isten-képű lények, és nincs szellemünk sem, aminek megváltásra lenne szüksége valamiféle "bűn" miatt, hanem csupán testünk van, meg a majmokénál valamivel fejlettebb lelki működésünk. De olyan szellemünk, amely örökké élhet, nincs, mivel nem volt olyan, hogy Ádám teremtése a porból. Ezért csodálkozom nagyon azon, hogy egyesek szerint az evolúció-elmélettel össze lehet egyeztetni a kereszténységet. Össze lehet, de csak úgy, hogy a kereszténységből mindössze annyi marad, mint egy autóból, ha kiszeded a motort, a sebességváltót, a kormányt, az üléseket meg az akkumulátort. Tökéletesen értéktelenné válik, mert nem ad az embernek örök életet. Ha a kereszténység nem adhat az embernek örök életet, akkor minden pszichológiai és társadalmi haszna ellenére egy teljesen felesleges időpocsékolás! Mert ahogy Pál megmondta: „1Kor 15:19 Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”

Az ember evolúciójának elfogadása egy tökéletes Isten-tagadás, és nagyon sajnálom, hogy sokan ezt nem tudják vagy nem akarják felfogni.

De most nem az a feladatom, hogy erről győzködjek bárkit. :) Megpróbálok visszatérni a kérdéseidre.

Ja igen, Isten, a hit és a falszifikálhatóság. Mélyen elgondolkodtam, hogy vajon ellentmondtam-e önmagamnak, vagy egyáltalán értem-e, amit leírtam, és ha igen, akkor mit is akartam vele mondani. Igen, azt írtam le, hogy Isten nem létezik, ha az élet spontán létrejön az élettelenből vagy a semmiből. Ez egyben igaz is és hülyeség is. Igaz, mert Istenen kívül nincs élet, mivel per definitionem Isten = élet ill. élet forrása. Istennek van hatalma életet adni, és neki van hatalma az életnek véget vetni. Amikor Mózes megkérdezte, hogy kicsoda Ő, Isten nem egy nevet mondott, hanem azt mondta: „VAGYOK”. A Törvény mintegy összefoglalásaként ezt mondta: „5Móz 32:39-40 Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs, aki kezemből megszabadítson. Mert felemelem kezemet az égre, és ezt mondom: Örökké élek én!”

Ezért, bár érthető okokból a Biblia nem foglalkozik azzal a lehetőséggel, hogy nincs Isten (illetve azt írja, ezt a „balgatagok”/ostobák mondják), így nem tudom neked alátámasztani, hogy valóban Isten úgy gondolná, a létezése falszifikálható lenne, ha valaki őrajta kívül is tudna életet adni vagy magától is tudna az keletkezni. Ez valljuk be, elég hülyén is hangzik.

De végiggondolva ez első ránézésre egy nagyon jó kritériumnak tűnik az Ige alapján.

Viszont még mindig nem tudtam kimondani, hogy végül is a keresztény hit falszifikálható-e vagy sem. Most először mondok valamit, aztán elmondom, hogy szerintem miért nem jó ez az egész megközelítés, de a választ akkor is megadom, mert megérdemled. :)

Tegyük fel, hogy maradunk az általam kitalált (de az Igéből tökéletesen levezethető) kritériumnál, ami szerint ha az élettelenből spontán élő áll elő, akkor nincs Isten. Ez első megközelítésben valóban egy falszifikálhatósági kritériumnak tűnik, ami paradox módon azt bizonyítaná, hogy Isten létezése mint elmélet egy tudományos elmélet: hiszen itt a kritérium, ha valaki igazolni tudja, hogy élettelenből spontán élettel rendelkező lényt állított elő (vagy ilyen jelenséget megfigyelt), akkor sikerült megcáfolni az Isten-elméletet.

A bökkenő szerintem ott van, hogy az alábbi kettő közül legalább az egyik igaz:

1 – Soha nem figyelhetünk meg olyan jelenséget, amikor az élettelenből spontán élő jön létre, mert vagy iszonyú kicsi ennek a valószínűsége, vagy a jelenség nem megfigyelhető szinten megy végbe stb.

ÉS

2 – Mivel Isten per definitionem láthatatlan Szellem, soha nem lehetünk benne biztosak / nem tudjuk bizonyítani, hogy egy folyamatban nem vett részt. Vagyis ha meg is tudnánk figyelni, hogy élettelenből látszólag spontán élet „keletkezik”, azt (a biztos cáfolathoz elengedhetetlen!) körülményt soha nem tudnánk kontroll alatt tartani, hogy Isten beavatkozott-e vagy sem, mivel Isten beavatkozását nem tudjuk megfigyelni.

Vagyis tulajdonképpen nem vetettük el a korábbi kritériumomat, csak pontosítottuk: nem azt kellene tudni bizonyítani, hogy élő az élettelenből (vagy ad absurdum a semmiből) létrejöhet, hanem azt kéne tudnunk bizonyítani, hogy nem volt Isten keze a dologban! Erre pedig szinte biztos, hogy soha nem lehetünk képesek. Illetve egy olyan ellentmondásba keveredünk, ami már feloldhatatlan (vedd úgy, hogy dőlt betűvel írom!): látnunk kellene, ahogy Isten nem nyúl hozzá az élettelen anyaghoz, hogy élőt csináljon belőle! Szerintem ez baromi vicces. :))))))

Ezért mondtam már az előző hozzászólásom elején (vagy remélem, írtam erről), hogy filozófiailag lehetetlen egy szellemi dolog nemlétezését bebizonyítani. Sőt, tulajdonképpen bármilyen dolog nemlétezését lehetetlen bebizonyítani! Hogy témánál maradjunk, sohasem tudnánk elméletileg bizonyítani, hogy a mi Univerzumunkon kívül nincsen másik. Mivel, ha az Univerzumot olyannak tekintjük, amit nem hagyhatunk el, akkor nem tudunk „kinézni” belőle, hogy a tökéletes semmi veszi-e körül, vagy végtelen számú univerzum. S ha még ki is tudnánk belőle nézni, és semmit nem látnánk, az sem bizonyítaná, hogy nincs a miénken kívül másik univerzum.

Ugyanígy, ha soha semmi jelét nem látnánk, még az élet „keletkezésének” egy megfigyelhető példájánál sem, annak, hogy Isten létezik, akkor sem mondhatnánk el, hogy Isten nem létezik, mert nem tudhatnánk biztosan, hogy az élet keletkezésébe nem avatkozott bele. Hogy mondjuk, ha az élet kezdetét egy spontán kémiai reakciónak tekintjük, akkor azt nem Ő indította-e el. Ha látszólag minden a természeti törvényekkel összhangban, külső beavatkozásra utaló nyomok nélkül történik, akkor a természeti törvényeket nem Isten alkotta-e. Stb., stb.

Nincs és nem is lehetséges elfogadható cáfolat arra, hogy Isten nem létezik. Szóval igazam is van abban, hogy az élet spontán keletkezése cáfolja Istent, meg nincs is. Paradoxonba ütköztünk.

Nos, ígértem, hogy leírom, mi az igazi oka annak, hogy a hittel kapcsolatban megfeneklik ez a fajta logikai megközelítés. Ehhez szükségünk van a hit definíciójára. Ezt nem azért idézem a Bibliából, mert nem tartok lehetségesnek más definíciót, hanem mert egy nagyon jó definíciónak tartom: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidó 11:1) A görög eredetinek megfelelő fordítás lenne „a reménylett dolgok létezése/valósága, és a nem látott dolgokról való bizonyíték/megbizonyosodás”. A bibliai definíció szerint a hit és a kételkedés nem fér meg egymással, hanem kizárják egymást: a hit nem egyenlő a reménységgel, hanem megbizonyosodást jelent olyasmiről, amire kézzelfogható bizonyíték nincsen. Ezzel nagyon is egybevágnak azok, amiket Jézus mondott a hitről: Máté 17:19-20 „Ekkor a tanítványok magukban Jézushoz menvén, mondának neki: Mi miért nem tudtuk azt [ti. egy démont] kiűzni? Jézus pedig monda nekik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.”

Jézus ezzel azt is mondja, hogy ha én mondjuk most azonnal kimegyek, és azt mondom a legközelebbi hegynek, hogy menjen arrébb 3 km-t, akkor ez nem azért nem történne meg, mert hülyeség, hanem azért, mert nem elég nagy hozzá a hitem! Mikor lenne elég nagy? Ha semmit nem kételkednék azzal kapcsolatban, hogy amit mondok, az meg fog történni.

(folyt. köv.)

(folyt.)

A kételkedés tehát nem természetes velejárója a hitnek, hanem kizárja a hit működését. Pontosan azért, mert a hit per definitionem bizonyosság. A falszifikálhatóság lehetőségének fenntartása pedig számomra mindenhogyan egyfajta biztonsági kételkedésnek tűnik, és állítom, hogy erre teljesen képtelen vagyok. :)

Tehát a másik vonatkozásban azért nem falszifikálható a keresztény hit, mert ha fenntartom a hitemmel kapcsolatban a cáfolhatóság akár elméleti lehetőségét, akkor kételkedem, tehát nincs hitem. Ha csak a legkisebb szikrája van bennem annak, hogy esetleg Jézus mégsem támadt fel a halálból, vagy esetleg mégsincs Isten, akkor már nem hiszek, hanem kételkedem. Nincs „de…”. A hit bizonyosság és valóság. Nem egyenlő a reménységgel. Tehát ha csak olyan hittel imádkozom Istenhez, hogy közben az jár a fejemben, hogy van-e valaki a vonal túlsó végén, akkor – hacsak Isten nem lesz nagyon irgalmas irántam – a hitem nem tud működni, vagyis nem fognak az imáim megvalósulni, mert nem hittem, csak reménykedtem.

Ezt erősíti Jakab apostol: Jak 1:5-7 „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.”

Ugyanezt a már idézett Zsidó 11-ben is olvashatjuk: „Zsid 11:6 Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”

Egyébként viszont tudok olyan esetekről, amikor Isten az egyébként hitetlen ember egyébként talán nagyon is kételkedve elmondott imáját meghallgatja. Vannak olyan keresztények, akik úgy számoltak be az újjászületésükről, hogy az egész egy olyasfajta „imával” kezdődött, hogy „Isten, ha tényleg létezel, akkor ezt meg ezt tedd” v. „akkor segíts ki innen”. Sokszor ezek az emberek duzzogva, kételkedve mondták mindezt, néha persze egyfajta „utolsó lehetőségként” valamilyen életveszélyes helyzetben. De a tapasztalat azt mutatja, hogy Isten nagyon odafigyel már az effajta beszédre is. A szívekbe csak egyedül Ő lát bele, de nekem ezek a történetek azt jelentik, hogy Isten a hit legapróbb szikrája esetén is hajlandó magát megmutatni. Ezekben az emberekben az a közös, hogy valamiféle bizonyítékot kértek Istentől, és megkapták. Nem tudom, az a pici szikra honnan volt bennük, de azt hozzá kell tenni, hogy sokan közülük olyan környezetben éltek (akkor vagy korábban), ahol hallhattak Istenről. Amikor pedig választ kaptak Tőle, már valóságos hitük volt, bizonyosságuk, mert nagyon világosan össze tudták kapcsolni a kérésüket – e kezdetleges imát – és annak beteljesülését.

Bár nincs róla kemény adatom, de talán mondhatjuk, hogy ez a ritkább eset, aminél gyakoribb, amikor az ember előbb megtér, és csak utána lesznek kérései Istenhez.

Viszont amit mindenképpen ki akarok hozni ebből az egészből (mert úgy vélem, hogy valahol erre is irányul a kérdésed), az az, hogy a Biblia szerint (és ebben nagyon következetes!) a hit nem tud csak úgy kialakulni az emberben. Nem (vagy nem csak) egyfajta intellektuális képesség, vagy tudás, amit meg lehet szerezni, ki lehet fejleszteni stb. Isten Igéje szerint a hit Isten ajándéka. Ez persze nem annyira meghökkentő, mert a Biblia szerint az élet is Isten ajándéka, a napfény, a harmonikus családi élet, és összefoglalva minden jó Isten ajándéka. De ajándék és ajándék között azért van különbség. A hittel kapcsolatban nagyon fontos:

- A hit a Szent Szellem kegyelmi ajándékai közé tartozik. (1Kor 12:9)

- A hit hallásból származik. (Róma 10:17)

Ez utóbbit nagyon szeretném hangsúlyozni. A pontosság kedvéért idézném hosszabban ezt a részletet, ahol erről ír Pál:

„Róm 10:13 Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.

Róm 10:14 Mimódon hívják azért segítségül azt, akiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?

Róm 10:15 Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? Amiképpen meg van írva: Mely szépek a békesség hirdetőknek lábai, akik jókat hirdetnek!

Róm 10:16 De nem mindenek engedelmeskedtek az evangéliumnak. Mert Ésaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek?

Róm 10:17 Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.

Róm 10:18 De mondom: Avagy nem hallották-e? Sőt inkább az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a lakóföld véghatáráig az ő beszédük.”

Pál nagyon egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a hit nem csak úgy „felbukkan” itt-ott emberekben, hanem van neki egyfajta „terjedési módja”. Ez pedig a hallás, ami itt nem elsősorban fizikai hallást jelent, hanem szellemi hallást („meghallani” az Igét az ember szellemével – ezt a fajta analógiát Jézus is igen gyakran használta, ld. pl. Márk 7:16, Luk 8:8 stb.). A „halláshoz”, vagyis a vételhez, szükség van egy „beszélőre”, vagyis az Igének, Isten igazságainak hirdetőjére is, aki prédikál – vagy leír, eljelel, stb. Ő pedig akkor prédikálhat, ha „elküldetik” – ez pedig az evangéliumok végén olvasható, hogy Jézus bizony elküldte a tanítványokat, hogy tegyenek bizonyságot az Ő haláláról és feltámadásáról az egész világon. Isten tehát a hit „terjedési módjának” azt rendelte, hogy mi, az emberek, akik hiszünk Őbenne, tegyünk bizonyságot Istenről a többi embernek – a többi pedig az embereken és Isten Szellemének munkáján múlik: „És monda nekik [Jézus]: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16:15-16)

Azért teszem hozzá, hogy „és Isten Szellemének munkáján”, mert az egész Bibliában nagyon világos, hogy bár a hit az evangélium hirdetésére tud kialakulni az emberekben, de nem mi vagyunk azok, akik „hívővé tesszük” az embereket, hanem a Szent Szellem. Erre utal pl. a Márk 13:10-11:

„De előbb hirdettetnie kell az evangéliumnak minden pogányok között. Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem ami adatik néktek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, akik szólotok, hanem a Szent Lélek.”

Itt ugyan olyan konkrét helyzetről van szó, ahol a hívőket vallási üldözések során bíróság elé állítják, és azt ígéri Jézus, hogy „abban az órában” megadja nekik a Szent Szellem, hogy mit mondjanak. De nagyon sok más példa van a Bibliában, amikor azt látjuk, hogy Szent Szellemmel betöltött emberek tulajdonképpen úgy tudnak beszélni, hogy a Szellem szól rajtuk keresztül, nem ő maguktól mondják azt, amit. Hiszem, hogy ez a mai napig minden olyan esetben is így van, amikor az igehirdető hagyja magát a Szellem által vezetni, és Őrá bízza, hogy mit fog mondani. Tapasztalatból is mondhatom, de vannak ebben nálam sokkal tapasztaltabbak is, akik sok ilyenről beszámolhatnak, hogy Isten Igéje hirdetésekor az ember időnként olyan dolgokat talál kimondani, amit fogalma nincs, hogy „honnan vett”. Nem azt mondom, hogy „transzban” van, nagyon is normálisan és tudatosan beszél, csak utólag kiderülnek olyan dolgok, hogy a hallgatóságban néhányan úgy érezték, mintha Isten egyenesen, személyesen nekik szólt volna rajta keresztül. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt (Ján. ev. 4. rész), és azzal döbbentette meg ezt a hölgyet, hogy „megprófétálta” a személyes élethelyzetét, jelen esetben, hogy már öt férjet „fogyasztott el”, a jelenlegi párjával pedig házasságon kívüli kapcsolatban él.

No mindezt csak azért akartam hozzátenni, hogy alátámasszam: 1) a hit „hallásból” van, vagyis kell hogy valaki Igét hirdessen a hitetlennek ahhoz, hogy hívő legyen; 2) s ez esetben is a hitet nem ember által elért, logikai-intellektuális (stb.) meggyőzés hozza létre a másik ember szívében, hanem Isten Szelleme, személyesen!

Erre egy további igei alátámasztás: Apcs 16:13-14 „És szombatnapon kimenénk a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az egybegyűlt asszonyokkal. És egy Lídia nevű, Thiatira városbeli bíborárús asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond vala.”

Tehát, bár nem ismerjük egymást, és nem mondhatok rólad olyat, amit nem tudok, de mivel személyesen tetted fel a kérdést magadról, személyesen kell válaszolnom: az, hogy hinni akarsz, egy jó dolog, de nem feltétlenül elég. Látszólag leginkább az értelmeddel és intellektusoddal keresed Istent, de az Istennel kompatibilis „szerved” (nem biológiai értelemben mondom természetesen) a szíved – ezt kell mindenekelőtt megnyitnod ahhoz, hogy Isten Szelleme a hit ajándékát adhassa. A szív megnyitása pedig tipikusan nem működik Istenhez való megtérés nélkül. Nem akarok előjönni a „minden ember bűnös – te is bűnös vagy” dumával, mert bár fontos tényező a bűnbánat, de még fontosabb az Istentől kapott szabadság iránti vágy. Nem az a lényeg, hogy mit tettél helytelenül, hanem hogy mit kell tenned azért, hogy helyrejöjj – ez pedig Jézus Krisztus befogadása a szívedbe. Ehhez egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy amikor hallod, hogy kopog, ne keményítsd meg a szíved, hanem engedd be!

Tudom, hogy előbb talán bizonyítékot szeretnél, garanciát. Azonban a Bibliában van egy nagyon érdekes tanítás arról, hogy amíg a halál uralkodik az emberen, addig egy „lepel” van a szívére borulva, arra az „eszközre”, amivel „láthatná” Istent. Más helyen úgy ír erről, hogy mindaddig, amíg meg nem tér az ember, „sötétségben” van (ez összhangban van a „lepellel”). Pál így mesélte el Agrippa királynak, mit mondott neki Jézus a megtérésekor a küldetéséről: „Megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy sötétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által.” (Apcs 26:17-18)

A „lepelről” pedig ezt írta Pál (a zsidókról, de nem csak rájuk vonatkozik):

„Sőt mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel. Az Úr pedig a Lélek [Szellem]; és ahol az Úrnak Lelke [Szelleme], ott a szabadság.” (2Kor 3:15-17)

Vagyis igazából az egyetlen szükséges dolog a „lepel” lehullásához, a sötétségből a világosságra jövéshez, az a rádöbbenés/felismerés, hogy Isten kegyelmére vagyok utalva. Hogy szükségem van Isten segítségére és kegyelmére és bocsánatára, hogy Hozzá jöhessek és hihessek Őbenne. Ezt a kegyelmet pedig Jézus Krisztusban biztosította Isten mindnyájunk számára. Abban pedig nincs semmi szégyellnivaló, hogy neked is, mint bármelyikünknek, kegyelemre van szükséged ahhoz, hogy Istenhez mehess. „Mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.” (Róma 11:32) Ehhez csak hívnod kell Őt, és elismerned, hogy szükséged van az Ő kegyelmére, amit Jézusban odaadott – és kérned, hogy adjon új, tiszta, (Istent) „látó” szívet, és adja Krisztust ebbe az új szívbe, és vele együtt örök életet.

Ha engem kérdezel, ez egy sokkal egyszerűbb „kísérlet” Isten létezésének bizonyítására, mint bármi, de különösen egyszerűbb az abiogenezis megfigyelésénél. Mert ha egy ilyen őszinte kísérletedre Isten tényleg beavatkozik, és megváltoztatja az életed, és hirtelen már nem csak reményled, hanem tudod is, hogy Jézus él és szeret téged, akkor egyrészt bebizonyítottad magadnak, hogy van Isten, másrészt meg elképzelhetetlenül jól jártál, mert ingyen kaptál örök életet és teljes kegyelmet. :)

Ezt megpróbálhatod önállóan, de kérhetsz segítséget is, én is meg mások is biztos szívesen segítenek/ünk. Ha időre van szükséged, elsőként akár azt is kérhetsz Istentől. Ha csekkolni akarod, tényleg ott van-e, szerintem ne azon gondolkodj, hogy milyen módon lehetne ezt bebizonyítani. Egyszerűen emeld föl a telefonkészülékedet, tárcsázd rajta az I-S-T-E-N betűket, és figyeld, van-e a vonal túlsó végén valaki!

Bocsi, ha túl direkt lenne amit így a végén leírtam, de a legőszintébben mondhatom, hogy nem tudok jobb és egyszerűbb módszert, amivel bizonyosságot szerezhetsz arról, falszifikálható-e Isten léte vagy nem! :)

"Egy másik fontos problémára is rá szeretnék világítani. Érdekesen írtad le a kérdésmagyarázatot, melynek végén eljutsz addig a kérdésig: "A multiverzum-elmélet fölöslegessé teheti Isten létezését, nem?" Bár erre a kérdésre a válaszom egyértelműen nem, de nem szeretném ilyen egyszerűen elintézni.

Azt írod: "végtelenszámú univerzumban bármilyen 0-nál valószínűbb esemény, így az élet kialakulása is törvényszerűen kialakul valahol az univerzumok némelyikében". Igen, ez a klasszikus valószínűségelméleti tétel, hogy a nem 0 valószínűségű esemény, ha végtelen számú kísérletre van lehetőség, bekövetkezik. Ezért valójában nem a párhuzamos univerzumok és az esetleg ezek valamelyikében/némelyikében létező, az emberitől eltérő értelmes létformák felfedezése "veszélyeztetnék" Isten létezését, hanem az, ha az abiogenezis lehetséges lenne. Ha ugyanis biológiai élettel rendelkező, fennmaradásra és reprodukcióra képes lények az élettelen anyagból spontán kialakulhatnak, akkor valóban "nincs szükség" teremtő Istenre, és nem igaz az sem, hogy Isten maga az élet - következésképp a Biblia Istene nem létezik, tehát ha van is Isten, az nem a zsidó-keresztény Isten."

Némiképpen kevertek ezt-azt.

Az, hogy az abiogenezis lehetséges, a mai tudásunk szerint erősen valószínű. Ez persze nem zárja ki azt, hogy az Univerzumnak is istenség nélkül kellett létrejönnie. Lehet, hogy az abiogenezis és az evolúció az isten munkamódszere. Az omniverzum (az összes lehetséges szabályú és állapotú univerzumok halmaza) inkább arra alkalmas, hogy természetes módon adódnak ki a természeti állandók, lévén, hogy sokak szerint elenyésző különbségek azok értékében teljesen más, többnyire élhetetlen világot eredményeznének. Egyébként az a kijelentés, mi szerint a mi univerzumunk az élet számára van "pontosan behangolva", elég nagy fenntartásokkal kezelendő, hiszen az univerzum össztérfogatának és teljes életének extrém kicsi hányada alkalmas csak életre (nem csak a földihez hasonlóra). Vagyis az élet időben és térben teljesen elenyésző jelenség az univerzum szempontjából. Ez az univerzum valójában a fekete lyukak és az egyenletesen szétterülő sugárzás univerzuma. Hiszen az energia végül kiegyenlítődik, a tömegek pedig előbb utóbb fekete lyukban végzik, ami utóbbiak pedig töretlenül szaporodnak. Végül, ha igaz Hawking elmélete, a fekete lyukak is nagyon hosszú idő alatt "elpárolognak", vagyis sugárzássá alakulnak. Végül a világ vagy hőhalál (egyenletes hőmérsékletű, homogén sugárzássá alakul minden - mivel nincs energiakölönbség, a fizikai munka lehetősége megszűnik), vagy egy szingularitás formájában (a nagy reccs esetén egy nagy fekete lyukká alakul, a nagy "szakadás" /big rip/ esetén a tágulás olyan nagy, hogy egy idő után minden részecske és sugárzás egyedül marad a saját eseményhorizontjában, ez által tulajdonképpen egyedül marad a saját terében) leli végét. (Olvasásra, nagyon érdekes: [link]