Veteránok Magyarországon? "Élmények"?

Meg papámék összegyűjtöttek egy csomó repülőgéplőszer hüvelyt amik még mindig megvannak,én is hoztam haza belőle:)Látszik még rajta a sorozatszám.Meg volt olyan hogy találtak orosz géppuska csövet,és azzal játszottak:)

Meg mikor volt "csatáztak" a faluban akkor az emberek egy helyre voltak elbúlyva,és az eggyik nő az anyjánál hagyta a kisgyerekét aki nem velülk volt,és át akart futni a másik rejtekhelyre megszoptatni a kisbabát,de véletlenül lelőtték:S Meg mikor ásták a falu temetőjébn a sírokat,már a világháború után jóval, akkor véletlenül kiásták egy pilóta hulláját akin még rajta volt a ruhája!Nem volt megjelölve hogy valaki oda el volt temetve azt megjegyzem,szóval nem sírrablók voltak:DNa és azt a hullát vissza is takarták,mert nem akarták meggyalázni,és valahol jelentették hogy találtak egy ilyen háborús hullát,mert ezeket kivizsgálják hogy ki lehetett vagy mittom én.

Az én gyerekeim is mentek az iskolával szüretelni. Ez azért más volt,mint a mienk. Nekünk kellett menni,és nem kaptunk érte fizetést. Az iskolások többsége szívesen ment(addig sem kellett tanulni),sőt versenyeztek is az osztályok. A legjobb osztály az iskolától kapott dícséretet,mellé egy tortát. A pénzt pedig osztálykirándulásokra fordították.

A bicikli ügy ma már valóban nevetséges. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik,hogy arra,hogy mi lehet a következménye,akkor nem gondoltunk. Csupán haza akartunk menni.

Ami az utolsó két hozzászólást illeti,néhány megjegyzés:

Igazad van,nem lehet általánosítani,bár ez ma nagy divat.

A németek között is voltak vadállatok,és az oroszok között is sok volt a rendes.

Az orosz katona azért vette el az ennivalót,mert éhes volt. A háború alatt,de főleg a végén a hadseregek (mindegyiké) élelmezése nagyon rossz volt. Sokszor nem is volt élelmük. Az oroszoké pedig a többiekénél is rosszabb volt.

A kenyerük egyszerűen ehetetlen volt. Nem csupán olyan volt,mint a ma divatos korpás kenyér,hanem szalmaszálak is voltak benne. A főnököm(akinél varrni tanultam) mesélte,hogy a fogságban ők is ilyen kenyeret kaptak.A gabonát szárastól őrőlték meg,néha még valamilyen más növényt is közé őröltek,hogy több legyen a "liszt". De aki éhes volt,az ezt is megette.

A katona nem azért köpött a földre,hogy a házigazdát bosszantsa. Neki ez természetes viselkedés volt.

A németek (még a parasztok is) a háború előtt is (most is) kultúráltak voltak. A magyarok már nem annyira. Régebben nem volt ritka olyan,aki az utcán köpködött,vagy éppen zsebkendő helyett a járdára fújta az orrát. (Arról jobb nem beszélni,hogy most mennyire szemetelnek a magyarok)

Az oroszok viszont sokkal kutúrálatlanobbak voltak. A higiénia legtöbbjüknél ismeretlen fogalom volt. Sok helyen együtt laktak a kecskékkel,vagy a disznókkal. Ezért nekik fel sem tűnt,hogy vigyázni kellene a felmosott padlóra.

Békében és háborúban még inkább, mindenki úgy viselkedik,ahogy azt otthon megszokta.

Talált fegyverek:

Még ma is sűrűn előfordul,hogy földmunkák során világháborús lövedékeket,fegyvereket találnak,vagy fel nem robbant bombákat.

Nem régen kérdezte valaki,hogy hogyan kerülhettek a föld mélyére?

A bomba mély krátert hagyott maga után. Egy lezuhant repülő szintén. Ezt később betemették.

A harcoló katonák,ha hosszabb ütközetre számíthattak,akkor lövészárkokat ástak,sáncokat emeltek,és onnan lőtték az ellenséget. De építettek földbevájt bunkereket is.

Amikor tovább kellet vonulniuk,akkor otthagyták a halottaikat és esetleg a lőszerek egyrészét is. A tankok pedig betemették az árkokat,bunkereket lőszerestől együtt.

A háború után pedig símára dózerolták a harctér maradványát,hogy a földet megművelhessék.

Ez lehet az oka,hogy a lőszerek a föld mélyére kerültek.

A halott katona:

Az elesett katonákat a front elvonultával a lakosság temette el. Szinte mindenütt vannak katonasírok. Ahol elég körültekintő volt az előljáró,ott a temetés előtt megnézték,hogy van-e igazolvány a halottnál,hogy magállapítsák a személyazonosságát. Sokan később így tudták meg,hogy hol fekszik a halottjuk. (Tudtommal még ma is létezik olyan szervezet,amelyik segít ebben). Többnyire egyszerű koporsóba tették a halottat,természetesen a rajta levő ruhában. De ha szegény

volt a falu,akkor csak símán elföldelték. Ez történhetett a megtalált német katonával is.

Később sok helyen a temetőkben egy helyre temették az összes katonát,a sírokat egyszerű fakereszttel jelölve. Vagy rajta volt a név,vagy csak az a szöveg:hogy ismeretlen,esetleg a nemzetisége. Nagyobb városokban pl.nálunk is, egy közös síremléket állítottak fel a tiszteletükre.

Apósom egy kicsi,tiszántúli faluban halt meg. A 60-as évek közepén tudta meg anyósom,hogy hol van eltemetve a férje. Elmentünk a faluba. Megtaláltuk a sírt. Vele együtt még 5 magyar,és 4 német,egy orosz sír van ott. A falubeliek szépen gondozták a sírokat.

Egy öreg bácsi szerint a magyarokat a németek lőtték le.

A front messze volt,ők elszakadtak a csapattestüktől. Megálltak a faluban éjszakázni. Az egyik magyar katona valamelyik közeli faluba való volt. Éjjel megszökött,kapott valakitől civil ruhát. Amikor indultak volna tovább,a németek rájöttek a szökésre. Mivel a többi magyar nem mondta meg (nem is tudták),hogy hova lett a társuk,azért lelőtték mindannyiukat,mielőtt tovább mentek.

Az eltemetett német és orosz katona később esett el.

Azt természetesen nem tudtuk ellnőrizni,hogy a bácsi igazat mondott-e?

Anyósom önkéntes áplónő volt Egerben. Egy ideiglenes kórházat állítottak fel,egy nagyobb épületben. Egy szobában 10-15 ágy volt. Folyamatosan érkeztek a sebesültek. Kötszer kevéls volt,néha lepedőket hasogattak fel és azzal kötözték be a sebesülteket. Gyógyszerekből sem volt elég. Az orvosok szinte állandóan műtöttek. Akkoriban még nem volt olyan fejlett az orvostudomány,mint most. Nagyon sok végtagot amputáltak. Még a 60-as években is lehetett az utcán kolduló embereket látni. Volt,akinek a karja hiányzott, másnak a lába. Ha csak egy lába hiányzott,akkor mankóval jártak. Akinek mindkettő az "ráült" egy kereken gördülő deszkalapra,és úgy közlekedett. Vagy nem kaptak rokkantsági nyugdíjat,vagy az nagyon kevés volt. Protézis pedig elég kezdetleges volt,nem lehetett állandóan használni. Ismertem egy bácsit,akinek műlába volt,de ritkán csatolta fel. Fájt is benne a lába,és ha sokat volt rajta,akkor a csonk kisebesedett.

Hogyan dolgozták fel? Anyósom szerint annyi volt a sebesült,és olyan keveset pihenhettek,hogy ezen nem is gondolkoztak. A másik dolog,hogy akkoriban nem voltak ilyen lelkizősek az emberek,mint most. Talán úgy voltak vele,hogy ez a háborúval együtt jár,vagy belefásultak.

Régen nem voltak pszhiáterek meg pszhihológusok,nem is ment volna hozzájuk senki. Depresszióról is azután lehetett csak hallani,amikor bejött a 3 éves Gyes.

Mindenkit lefoglalt a munkája,a megélhetés,a család és nem ért rá lelkizni. Elfogadták a dolgokat úgy,ahogy van.

Aki pedig "lelkizett",azt hisztisnek tartották.

A gazdaságba jött egy új főagronúmus. Természetesen ő is "osztályellenség volt". Csak ő nagyhangú,agresszív ember volt,aki nem ijedt meg a saját árnyékától. Bemutatkozáskor közölte a gazdaság vezetővel,hogy a munkájába nem tűr beleszólást. Ezt a grófnak sem engedte meg ( egy grófi birtokon volt gazdatiszt a háború előtt),és nem fogja megengedni egy kubikusnak sem. Ha nem tetszik, akkor nem marad itt.

Meglepetésünkre a gazdaságvezető tudomásul vette,és nem szólt bele a munkájába.

Visszagondolva,azt hiszem,hogy nem is engedhetett meg magának még egy "osztályelleség leleplezést". Ez már sok lett volna,nagyon kilógott volna a lóláb. A látszatra pedig adni kellett.

Az őszi betakarításokkor több lett a munkánk,többet kellett túlóráznunk. A főkönyvelő szólt a gazdaágvezetőnek,hogy kell még egy bérelszámoló. Kaptunk is egyet,de minek?

Akkoriban a Párt káderek nevelését szorgalmazta. Az volt a hiedelem,hogy mindenki megtud tanulni mindent. Az új ember egy 6 elemit végzett,rettenetesen buta fiatalember volt. Írni is alig tudott,számolni pedig egyáltalán nem.

Igaz,viszont hogy az apja a Tanács Személyzeti Osztályának a vezetője volt.

Amikor végeztünk a saját munkánkkal,akkor szétosztottuk kettőnk között az által kiszámolt munkalapokat és újra számoltuk. Ez még több túlórával járt. Kénytelen voltunk vele. Nemcsak azért,hogy a melóst ne érje kár,hanem az esetleges ellenőrzés miatt is. Létezett ugyanis egy Állami Ellenőrző Központ. Ők az adminisztrációt ellenőrízték időnként. Ha hibát találtak,( akár a cég terhére,akár javára),akkor büntettek. Ha súlyosnak ítélték a dolgot,akkor a főkönyvelőt és a vétkest letartóztatták. Ezt pedig nem kockáztathattuk meg. Egyszer vettem magamnak a bátorságot,és szóltam a Gazdaságvezetőnek,hogy valaki mást vegyen fel helyette. Lehordott a sárga földig,hogy én sem az anyám hasában tanultam meg számolni,kötelességem megtanítani egy paraszt fiút,mindarra amit tudnia kell.

Szerencsére nem sokkal ezután egy ismerősünk szólt,hogy a Városi Tanács Pénzügyi Osztályára keresnek adminisztrátort. Jelentkeztem az osztályvezetőnél,aki az Adócsoport Főnökéhez küldött.

Megjegyzem,hogy ezt az osztályt nem racionalizálták. Csak az osztályvezető volt pártember,de a csoportvezetők mind szakemberek voltak. Az adminisztrátorok többsége is régi dolgozó,a többi pedig szintén nem káder volt.

Az Adóosztály vezetője elbeszélgetett velem,és megállapodtunk,hogy felvesz. A hivatalos papírok intézésekor derült ki,hogy nem vehetnek fel alkalmazotti státuszba,mert apám önálló kisiparos. Ekkor már a kisiparosokat,kiskereskedőket szövetkezetbe kényszerítték. Apám nem is akart belépni,igaz,hogy nem is lett volna kivel szövetkeznie. A megyében rajta kívül csak Kecskeméten volt még rézműves.

Így nem kaptam állandó státuszt,hanem napidíjas lettem.A vicces az volt,hogy így sokkal több fizetést kaptam,mint akik állandó alkalmazottak voltak. Nekik ugyanis nem járt a túlóráért bér. Én viszont minden ledolgozott 8 óra után kaptam 31.- Ft-ot. (tehát a munkaidő utáni munkáért is).

Az iroda a város központjában volt,egy földszintes épületben,utcára néző sok ablakkal. Azokon sem függöny,sem redőny nem volt. Előfordult elég sokszor,hogy éjfélig is egyedül dolgoztam az irodában,egyedül mentem haza, de soha nem kellett tartanom semmitől. Ma már dolgozni sem merne senki ilyen kivilágított irodában.

A befizetett adókat könyveltük. Elég kevesen fizettek be közvetlenül a postán,inkább csak a házadót. A többségtől

és a hátralékosoktól az adószedők szedték be a pénzt. Egy 3 példányos nyugtatömbjük volt. Az első pédány a befizetőé,a második a könyvelésé, a harmadik a tömbben maradt. Ha betelt a tömb,leadta,és ellenőriztük,hogy minden példány meg van-e? Az összeszedett pénzt mindennap befizette a postán a végrehajtó,ráírva a tömblapok sorszámát. Amikor a banktól megjött a kivonat,összepárosítottuk a leadott példányokkal,és ezután könyveltük le az adózó lapján. Így a csalás lehetősége ki volt zárva.

Természetesen kézzel könyveltünk,és fejben számoltunk,mert még nem volt számológép.

Sőt, a háztulajdonosoknak nem kartonja volt,hanem főkönyve. (Ha jól emlékszem, az Állami Áruház c. filmben könyvel ilyen mellett Gózon Gyula).

A főkönyv egy nagy,vastag könyv volt.Kb félméterszer félméteres nagyságú. A neveket úgy kellett kikeresgetni benne. Volt egy magas állvány,arra kellett tenni a kinyitott könyvet és állva lehetett beleírni. A tetején volt a tintatartó,amibe a tollat mártogattuk. Akkor még golyóstollról nem is hallottunk. Ceruza is csak a hagyományos volt.

Az újabb adókat már kartonra,evolut táblán keresztül könyveltük.

Az evoluttábla alumíniumból készült,a bal oldalán egy nyitható "csíkkal" A táblára tettük a naplónyomtatványt,rá indigót,lecsuktuk az oldalát és a kartont belefogattuk,mielőtt könyveltünk rá. Egy naplóra kb.30 tétel fért.

Év végén már sok volt az adóhátralék. A parasztok szegények voltak,az adó irreálisan magas, a bevételi tervet pedig teljesíteni kellett. Ezért a végrehajtók minden reggel indultak a határba. A Tanácsnak volt néhány lovasszekere,azzal mentek,mindig ketten . Az adóbehajtás nem volt annyira drasztikus,mint a beszolgáltatás. Ha valaki valamennyit befizetett,azt egy időre békében hagyták.

Az adószedők majdnem mind maguk is parasztgyerekek voltak,és volt aki a rokonaihoz ment pénzt beszedni. Általában megbeszélték,hogy "Bátyám,most már kellene fizetni valamit!",mikor jöhetek érte?,és akkor mentek,amikorra megbeszélték.

Kevés volt a végrehajtó,és sok a munka. Évközben győzték,de most évvégén kellett volna még ember.

Ekkor jött a segítség. A városban nagy tüzérlaktanya volt. A leghülyébb tiszteket tartalékos állományba helyezték. Igazából leszerelték,és kellett nekik valamilyen munkát adni. Vissza a kapához nem mehettek,mert egy tisztnek az nem dukált. (Igaz,hogy később a legtöbb mégis ott kötött ki)

Így lettek a végrehajtók segédei. Az értelmesebbek közül volt,aki önállóan is szedhetett be pénzt.

Egyikük elég sűrűn kérdezgette a könyvelőket,hogyan könyveljük a befizetéseket. Nem nagyon értünk rá beszélgetni vele,nem is értettük,hogy miért érdekli. Így valaki mindig mondott neki néhány szót,de ebből nem tudott meg sokat.

A főnökünk, Ernő bácsi már a háború előtt is az adócsoport vezetője volt. Az adózók legtöbbje ismerte,és jó volt a kapcsolatuk is. Egy nap az egyik gazda beállított hozzá,és felháborodva kérdezte,hogy miért mentek hozzá két nap egymásután is a végrehajtók. Mutatta

a nyugtákat is. Az egyiket az érdeklődő tisztecske állította ki.Ernő bácsi bekérte a nyugtatömböt,kiderült,hogy több lap is ( mind a 3 példány) hiányzik belőle. A tisztecske elsikkasztotta a befizetéseket. Azonnal elbocsátották.

Majd megkezdődött a következő évi adókivetés.

Erről majd holnap írok.

Akkoriban nem volt annyiféle adó,mint most. Könyvelni is csak megfelelő bizonylatok alapján lehetett. A jelenlegi adó-és számviteli rendszer nagyon sok lehetőséget ad a csalásra és a korrupcióra! Ezen-úgy tűnik- nem is akarnak változtatni,mert akkor a fejeseink sem tudnának a zavarosban halászni.

Erről hosszan lehetne beszélni,de ennek a kérdésnek ez nem témája.

Folytatom:

Új év után elkezdődött a tárgyévi adók kivetése.

Akkoriban közigazgatásilag a városhoz és a Városi Tanácshoz tartozott néhány külterületi puszta,vagy falu,mint pl. Pirtó. Ezeken tanyák voltak,és néhány házból álló tanyaközpontok.

A Járási Tanácshoz a környékbeli nagyobb faluk és községek tartoztak.

Ma már mind önálló település.

Minden adózóról egy adóívet kelett kiállítani. Ez egy nyomtatvány volt,és a telekkönyvi adatok ( vagy az előző évi adóívek) alapján töltöttük ki.

Benne volt az illető tulajdonában levő lakóház adatai: hány szobás,miből, mikor épült stb. Van-e benne lakó?

A földeknél pedig a művelési ág :szántó,legelő,erdő,szőlő,nádas. Hány kat.hold,és mennyi az aranykorona értéke.

Az adófelügyelők az ívekre ráírták a házadót,a földeknél az egyholdra eső Ft-ot. Annak az adóját a könyvelők szorozták fel.

Közben a már elkészült íveket egy összesítőre kellett felvezetni. A fejlécen az adóív rovatai voltak. Az összesítőre keresztben(vízszintesen) az adóív adatait másoltuk. Egy összesítőre 25- vagy 30 adóív fért el. Ha egy ív kész lett,azt keresztbe- hosszába összeadtuk,és az un. sarokszámnak egyeznie kellett.

Természetesen fejben számoltunk. ( Még ma is,ha csak 8-10 számot kell összeadnom,vagy szoroznom-osztanom ,fejben végzem el,és nem számológépen).

Ha minden kész lett,akkor megkaptuk a kivetett adók összegét.

Ezzel még nem lett befejezve a munka!

A Minisztérium meghatározta azt az összeget,amit a városnak abban az évben be kell szednie,irányelveket adva az emelések mértékére.

Az ívek visszakerültek az adófelügyelőkhöz,akik megemelték az eredeti összegeket. Volt akinek az adója duplája vagy még több lett,mint az eredeti kivetés volt.

(Azt azért meg kell jegyeznem,hogy a személyes ismerősök adóját kevésbbé emelték meg).

Újra lajstomozás,újra javítás,amíg az előírt összeg nem lett meg.,

Ezután már csak az eddig ceruzával írt és javított lajstromokat átkellett írni,vagy lemásolni tintával.

Ez is elég macerás volt. Az ívek nagyok voltak,és a tintatartó nehezen fért el mellette az asztalon,főleg úgy,hogy a tollat bele is tudjuk mártani.

Sokat túlóráztunk,főleg akik nem voltak férjnél. De legtöbbször egyedül maradtam,néha éjfélig is. Az irodát bezártam (a régi Városháza épületében volt) a kulcsot pedig hazavittem. Reggel a takarítónők a saját kulcsukkal nyitották ki az épületet. Gondnok vagy portás még a nagy Városházán sem volt.

Az adóíveket pedig irattározni kellett. Ha jól emlékszem,akkor 50 darabonként kötöttük össze,ráírva,hogy

melyik utcák,vagy puszta és milyen kezdőbetűjű nevek vannak benne.

Ehhez a neveket "szoros" ABC-be kellett rendezni.( Ahogyan a lexikonok címszavai is vannak) Akkor még az a-á,e-é külön betű volt.

Ezt a munkát többnyire az adószedők végezték. Ebben az időszakban nem volt végrehajtás,és bent voltak az irodájukban.(Gyakorlatilag nem csináltak semmit.)

Egy-két tiszt még maradt, a többieket apránként elküldték.

Egyikük,hogy szorgalmát bizonyítsa,a főnöktől kért munkát. Ernő bácsi odaadta neki a pirtói adóíveket,hogy szedje szoros ABC-be,és 50-esével kösse össze. Ez legalább egy napi munka lett volna. (Az ívek hosszú,keskeny téglalap alakúak voltak.)

Félóra múlva megjelent a jámbor,hóna alatt néhány köteggel.

Megkérdezte Ernő bácsit,hogy elég szoros-e így,mert ennél szorosabbra nem tudja összekötni. Kiderült, hogy még a síma ABC-ről sem volt fogalma a szerencsétlennek. Nem szedte semmifél névsorba,csak erősen összekötözte.

Sokáig,ha valami névsorba kellett szedni,azt mondtuk,hogy szedd pirtói ABC-be.

Amikor mi végeztünk a munkával,akkor át kellett menni segíteni a Járási Tanácshoz,hogy ők is kész legyenek határidőre.

Pirtóval kapcsolatban még egy érdekesség.

A város 1944.október 23.-án "szabadult fel".és ezt a napot ünnepeltük minden évben. A forradalom 1956. október 23.-án tört ki.

57-ben a Pártbizottság rájött,hogy nem jó lenne 23.-án ünnepelni a közö évforduló miatt. Ekkor már Pirtó önálló község volt. Közzétették,hogy nem hiteles a 23.-i dátum,mert akkor csak a város belterülete szabadult fel,Pirtó csak egy nappal később. Mivel 44.-ben még a városhoz tartozott,ezért a tényleges évfordulú 24.-e. Ezután ezen a napon ünnepeltek,és soha nem volt előző nap semmilyen megemlékezés.

Melőtt folytatnám a történeem,kicsit visszatérek az 50-60-as évekbeli szokásokhoz.

A háború előtt a társadalmi és erkölcsi normák is elég szigorúak voltak. Ezek többsége még a 60-as években is megmaradt,főleg a kisvárosokban,falvakban,bár már eléggé fellazultak. A nők is munkába jártak,a fiatalok elmentek a nagyvárosokba és megváltoztak a szokásaik is.

Ma már ezek némelyike nevetségesnek tűnik,valójában nem kár értük,hogy eltűntek.

A tegeződés ma már természetes,főleg a fiatalok között. Akkoriban nem volt az. (Az arisztokratáknál volt divat,és az oroszoknál,tőlük vettük át azután mi is).

Az osztálytársakat, egyidős lánypajtásokat természetesen tegezték. De a 15-16 éven felüli lányok nem tegezték le azt a lányt,akit nem ismertek. Éppúgy a fiúknál sem volt ez szokás. Egy fiatalember nem tegezhetett le egy lányt,csak ha az megitta vele a pertut. Nem is illett megszólítani valakit,aki ismeretlen. Ha megakarta ismerni az illetőt,akkor keresni kellett egy közös ismerőst,aki bemutatta őket egymásnak.

A házaspárok is csak hosszabb ismeretség után ittak pertut azzal a párral,akikkel összejártak. De ha az asszony nagyon konzervatív volt,akkor a férfiakkal nem tegeződött.

Ha egy lány férjhez ment,akkor több tisztelet illette meg,mint egy lányt. Nem illett már tegezni. A szomszédunkban lakott egy család, a lányuk tőlem 7-8 évvel volt fiatalabb és természetesen tegeződtünk. Amikor férjhezmentem, elkezdett magázni. Amikor rákérdeztem az okára,azt mondta,hogy az anyukája szerint nem tegezhet már,mert férjhez mentem. Természetesen mondtam neki,hogy tegeződjünk továbbra is.

Vagy pl. anyukámékhoz sűrűn járt egy baráti házaspár,már 8-10 éves korom óta. Mindketten tegeztek. Férjhezmenetelem után Laci bácsi már magázott.(Csak akkor tegezett,amikor kissé többet ivott a kelleténél).

Akadt más furcsaság. Volt egy kolléganőm,akinek a férje nemesi származású volt. Ők mások előtt magázták egymást.

De volt olyan is,ahol az asszony volt a nemesi származású. Ő tegezte a férjét,az pedig magázta a feleségét.

A parasztoknál viszont a férj mindig tegezte az asszonyt,de az magázta a férjét. Helyesebben kendnek szólította.

Néha a testvérek sem tegezték mind egymást. Anyósomnak már megszületett az első gyereke,amikor született egy öccse. Ő mindig nénémnek szólította éa magázta anyósomat.

Ez akkoriban szokás volt.

A falusi és parasztasszonyoknak, főleg,ha már gyerek is volt,nem illett hajadonfővel és tarkaruhákban járni. 40 éves kora körül már csak sötét ruhát hordhatott. (Ez nagyon öregítette őket). Erről szoktak le a leghamarabb.

De a szülőket sem tegeztük. Úgy tartották,hogy a tegezés neveletlenség,és tiszteletlenség. Mi már megengedtük a gyerekeinknek,hogy tegezzenek,de én mi még magáztuk a szüleinket. A gyerekeim viszont már tegezték az én anyukámat.

Ma ha meghal valaki,általában kórházban hal meg,és a ravatalozóban van a búcsuztatása. Még a 60-as évek elején is sokan otthon haltak meg,és ott is ravatalozták fel a koporsót. Kiürítették a szobát,az ajtókra fekete leplet tettek,és onnan indult a gyászmenet a temetőbe. A halottoas kocsi lovas,üveges hintó volt. A kocsis és a koporsóvivők pedig a "gyászhuszárok" voltak. Azért hívták őket így,mert egy hosszú,ezüst zsinórokkal kivarrt kabát volt a rajtuk, a fejükön pedig ezüstzsinóros,fekete tollas ,huszárcsákóra emlékeztető kalap.

Akkoriban a hozzátartozókat még nem nyugtatózták be a temetés előtt. Így sokan sírtak,sőt jajgattak is a szertartás alatt. Sőt, a műveletlenebbek között ez kötelező is volt. Ha a család nem sírt elég hangosan,akkor megszólták,hogy nem sajnálják a halottjukat.

Ebben az időban a városnak két bolondja volt. Az egyiket Dózsa Jóskénak hívták. Már a jogi egyetemre járt,amikor a szülei meghaltak,és ettől elborult az agya. A nagynénjééknél lakott,de állandóan a várost járta. Hóna alatt egy nagy könyvet hordott,és mindenkinek jogi tanácsokat adott. Igen szeretett zsoltárokat énekelni. Jó hangja volt,csak éppen összeszorított szájjal énekelt,és ezt eléggé kellemetlen volt hallgatni. Ha valahol temetés volt,és tudomást szerzett róla,ott megjelent és a kántorral együtt versenyt énekelt.

Az emberek csak mosolyogtak rajta. Többnyire a városháza előtt és a ref,templom környékén sétálgatott. Egy vasutas zubbonyban járt,fején keménykalap. Egy alkalommal az oroszok átvándoroltak a városon. Gépkocsikkal,tankokkal,motorokkal. (Időnként szokásuk volt a vándorlás egyik helyről a másikra). A városháza előtt megállt az első kocsi,és a sofőr egy papírlapot mutatott az éppen odasiető Jóskának. A lapon Kecel állt.

Jóska beállt a kereszteződésbe,és mint egy rendőr irányította a forgalmat. Az első konvojt Kecel felé.( A konvoj nem volt folyamatos,néha lemaradt néhány kocsi.) A másikukat már Vadkert felé küldte. Egészen addig,amíg egy sofőr észre nem vette,hogy az előzőek másfelé mentek,mint ahogy szegény irányította őket. Puskatussal ütött rá dühében. Szerencsére volt aki közbelépett,és mutogatta,hogy bolond. Az oroszok tisztelték az elmebetegeket,így nem lett neki semmi baja. Azután a rokonság elhelyezte egy szociális otthonba.

A másik ilyen betegünk egy nő volt. Vízhordó Etelnek hívták. Akkor még nem volt vízvezeték a városban,és sokan megfogadták Etelt vízhordásra. Igen nagyszájú volt,és csúnyán tudott káromkodni,főleg a férfiakkal. Sok férfi éppen ezért tett rá megjegyzéseket. Ez annál is könnyebb volt,mert a szomszédjuk elmesélte,hogy egyszer a kotlós lejött a fészekben elvő tojásokról,Etel pedig rájuk ült,hogy addig is melegítse őket. A tojások persze összetörtek. Aki bosszantani akarta,az mindig megkérdezte,hogy kikeltek-e már a kiscsibék?

Egy fiatalembert pedig ő "üldözött" el a városból,mellesleg az eljegyzése is felbomlott. (Akkoriban még nem volt szokás esküvő előtt lefeküdni egymással). A fitalember a barátaival iszogatott. A többiek fogadtak vele,hogy nem mer lefeküdni a Vízhordó Etellel. Tartotta a fogadást, és egy bokorban szeretkeztek. Bizonyítékul

magával vitte Etelnek a bugyiját. A fogadást megnyerte,de másnap Etel telekiabálta a várost,szidva a legényt,amiért ellopta a bugyiját. A srácot a menyasszonya otthagyta,és mindenki piszkálta. Jobbnak látta elköltözni a városból.

54-ben a városba kötéltáncosok jöttek,és egy hétig szórakoztatták a közönséget. A két Városháza között kifeszítettek egy kötelet. Kb 10-05 méter magasan,alattuk nem volt semmilyen biztonsági háló. Két férfi és egy nő esténként sétálgatott a kötélen egyik oldalról a másikra.Sőt az egyik egy széket tett a kötél közepére,és ott egy fakéssel borotválkozott. A közönség ellepte az utcát és úgy nézte őket. Valaki pedig körbejért belépő díjat kérve. Mindenki annyit adott,amennyi akart. Közben szólt az akkor divatos vadnyugati zene. Az egyik elejére emlékszem már csak. Valahogy így kezdődött,hogy :mexikói prérin egy kovboly lovagol.