Veteránok Magyarországon? "Élmények"?

Azért a két dolog nem egészen ugyanaz! A keresztény egyházak (de gondolom a többi is) a házasságot komolyan veszik. A pár Isten előtt esküszik,és az ő áldását kéri a házasságára. A szertartás pedig egy "szolgáltatás" a híveik részére. Ha valaki nem tartozik az egyházhoz,az nem veheti igénybe. Pl. egy katolikus templomban nem köthet házasságot két református ember,legfeljebb az egyik lehet református. És vica versa. Éppenezért egy ateista hoygan esküdhetne Istenre,akiben nem hisz.

A civil életben sem veheted igénybe egy egyesület sztolgáltatásait,csak ha annak tagja vagy. Pl.horgászegyesület stb.

Ezért kérik,hogy a házasulandók legyen tagjai az egyháznak. Arra pedig nem lehet kényszeríteni senkit,hogy gyakorolja is a vallását.

Vagy ,ha egy olyan pár jelentkezik esküvőre,aki nincs megkeresztelve, a pap nem mondhatja nekik,hogy ne akarjanak templomi esküvőt tartani! Ezért inkább kiköti a megkeresztelkedést. Ők is tudják,hogy sokan csak azért akarnak templomi esküvőt,mert látványosabb a szertartás,mint a polgári esküvőnél és divat is. Pedig szerintem felesleges a templomi esküvő,ha a pár nem vallásos. Ez persze mindenkinek a saját dolga.

Városunkban a háború óta voltak szovjet katonák. A tisztek a családjukkal együtt éltek itt,az egyik régi laktanyában. A forradalom bukása után viszont annyian jöttek,hogy egy egész lakótelepet építettek maguknak. De pl. a Nemzeti Parkban is állomásoztak. Valamilyen számunkra rejtélyes okból,időnként vándorútra indultak. Ilyenkor egész éjjel mentek a tankjaik a városon keresztül. Később pedig jöttek vissza! A tisztek feleségeit piaci napokon sokszor szidtuk. Kocsival hozták be őket,és soha nem alkudtak az árúk árából,és felhajtották azt. Korán kelett a piacra kimennünk,hogy ne dupla árért vegyük meg a zöldségféléket. A sorkatonákat viszont csak nagyon ritkán hozták be a laktanyából. 4-5 km-re volt a laktanya a központtól.

Azt már írtam,hogy sokan mentek ki nyugatra. A forradalom leverése után már nem hívta ki a magyarokat a Szabad Európa rádió (Münchenben működött). Hetekig nminden este hallgatta őket a fél-ország,mert esténként jöttek az üzenetek azoktól,akik kijutottak. Így tudták meg a hozzátartozók,hogy sikerült kimenni a szeretteiknek. Karácsony körül már a tőlük jött leveleket is megkaptuk,és a válaszlevelek is célbaértek. A sógorom 18 évesen az osztrák határon ment át. Félévig volt ott egy táborban,amíg egy segélyszervezet ki nem vitte Kanadába.

Neki nem sikerült a kinti élet,utoljára 1962-ben adott életjelet magáról. Volt egy balesete,és azt mondta a telefonba,ha megkapja a kártérítést,hazajön. Azóta nem hallottunk róla semmit.

Az akkori törvények szerint,(egészen a rendszerváltásig)aki illegálisan hagyta el az országot,büntetendő volt. Az állampolgárságát viszont nem mindenki vesztette el. 5 év letelte után hazajöhetett látogatóba. Véglegesen viszont csak akkor,ha arra a Magyar államtól engedélyt kapott. (A 70-es évek körül akadtak már,akik hazatelepültek.)

Ha a sógorom kért is ilyent,nem hiszem,hogy megkapta volna. Ha rokkant volt,akkor a magyar állam biztosan nem adott volna neki rokkantnyugdíjat, másból pedig nem tudott volna megélni.

Itthon az élet nehezen tért vissza a rendes kerékvágásba. A vonatközlekedés, a posta akadozott,és az árúszállitás is. Főleg az iparcikkekből volt hiány. Szerencsére élelmiszerekből nagy hiány nem volt.

Aki nem vett részt tevőlegesen a forradalomban,annak nem lett semmi baja. Itt vidéken nem is voltak komoly harcok,mint pl. Pesten. Amennyire hallani lehetett, kevés embert börtönöztek be,de halálos ítéletről nem hallottunk.

Az élelmiszer árak nem függtek össze a forradalommal.

Akkoriban egymáshoz közel két piac volt a városban. Az egyikben a zöldségféléket,tojást árulták, a másikban pedig a baromfiakat. Sőt télen volt még disznópiac is. Volt még egy,ahol a tejtermékeket lehetett megvenni.

Az árusok kora reggel kimentek a portékájukkal, leültek valahova és várták a vevőket. Reggel mindig drágább volt minden,mint a piac végefelé. Ha haza kellett vinniük a zöldségféléket,azt nem tudták eltartani a következő piaci napig,inkább odaadták olcsóbban. Szerda és szombat volt

a piaci nap. A piacon mindig először körülnéztünk az árusok között,mert volt aki többet kért,mint mások. Főleg a kofák kértek sokat az árúkért. (Ők a termelőktől felvásárolt dolgokat árulták). Ha megfelelőnek tartottuk az árat,akkor is alkudtunk belőle,legtöbbször sikeresen. Amikor viszont az orosznők is bejöttek, akkor azok nem alkudtak,és szinte mindent megvásároltak. Az árusok természetesen örültek,hogy több pénzt kaptak a terményükért. Mi már kevésbbé a magasabb áraknak.

Pesten lehet,hogy volt áruhiány,de ez inkább a rossz közlekedési viszonyoknak volt a következménye.

Az átlagember tudomásul vette,hogy az amerikaiakra nem számolhatunk,és marad a szovjet jelenlét és a szocializmus.Meg kell próbálni élni tovább,ahogy lehet. Igaz,ez még ebben az időben is jobb volt,mint a Rákosi korszakban.

Mint írtam,akkor már babát vártam. Előírás volt,hogy a terhesség alatt háromszor kell nőgyógyászati vizsgálatra menni,hogy megkapjuk a babakelengye-utalványt.

Az SZTK-ban csak egy nőgyógyász volt. A vizsgálat is csak vérvétel,vérnyomás mérés és nőgyógyászati vizsgálat volt.

Az orvos egy elég durva,modortalan ember volt. Egy kolleganőmnek valami egészségügyi problémája is volt, az orvos azt mondta neki,ha nem csináltatta volna fel magát,akkor nem lenne semmi baja. (A kolleganőm nem állta ki szó nélkül)

Igaz,hogy bizonyos fokig érthető volt a bunkósága. Közel járt a hatvan évéhez,és a rendelő abban az épületben volt,ami valamikor a saját szanatóriuma volt. Haragudott a keresztényekre,mert zsidó lévén megjárta Auschwitzot. Ő visszajött,de az egész családja ott maradt,és még a szanatóriumát is elvették.

A szülési szabadság 12 hét volt,csak a 60-as évek közepén emelték fel 5 hónapra. Ennek fele a szülés előtt, a másik 6 hét pedig a szülés után járt. Ha valaki nem vette ki a terhessége alatt a 6 hetet,az megkapta a szülés után a 12 hetet. Ha viszont kivette előbb és túlhordta a babát, a szülés után akkor is járt a 6 hét neki.

Én a szülés előtti napon még dolgoztam. Este lettem rosszul,és gyalog mentünk be a kórházba. Február vége volt,hideg és nagy volt a hó. Taxi nem volt a városban,mentőt pedig nem nagyon lehetett hívni,de nem is éreztem szükségét.

Nem sokkal ezelőtt szűnt meg a szülőotthon a városban. Ott még a babák az anyuka ágyának a végében feküdtek egy kiságyban. Ma ez bababarát kórháznak számítana,akkor viszont már nem tartották korszerűnek. A szülészetet a kórház egyik épületében rendezték be,és ott volt a csecsemőosztály is. A szülést szülésznő vezette le. Orvos a főorvoson kívül csak két gyakornok volt,de ők nem voltak jelen a szüléseknél. Amikor beértünk, a szülésznő megkérdezte,mióta vannak fájásaim. Majd mondta,hogy feküdjek le a szülőágyra. A férjemnek pedig,hogy reggel 7 óra körül jöjjön vissza. Meg sem vizsgált,hanem lefeküdt aludni. A szomszéd ágyon is feküdt egy kismama,közöttünk egy függöny volt. Egész éjjel beszélgettünk egymással. Közben én újra epét hánytam. Kénytelen voltam mindig felkelni és a mosdóhoz menni. A szülésznő hajnal felé kiszólt,hogy ne ugráljak annyit,mert az érthat a babának. Annyira rosszul éreztem magam,hogy még válaszolni sem tudtam neki. Igaz,amit mondtam volna,azt nem köszönte volna meg. A szülésznő 6 órakor felkelt,megvizsgált bennünket. Közölte,hogy én szülök először. Reggel 7-kor megszületett a lányom. Vágni kellett,de orvos csak reggel 9-kor került elő,hogy összevarrjon. Addigra teljesen kihült a seb,és fájt amikor varrta. Legszívesebben belerúgtam volna az orvosba. Amikor meglett a baba, a szülésznő a csapnál lemosta,egy lepedőbe csavarta, odaadta a másik szobában levő takarítónőnek,aki elvitte a csecsemőosztályra. Később egy nővér bepólyálva behozta a lányomat megmutatni. Szülni a saját hálóingemben szültem a kórházban is a saját holmimban voltam. A gyerekek pdig a kórház cuccaiban. 6 napig kellett bent feküdnöm,előbb nem engedtek haza. A koszt elég siralmas volt,de a párom indig hozott be ennivalót,akárcsak a többi kismamának is hoztak otthonról. Haza már fiakkerel mentünk,a párom vasutas szőrmebundájába takarózva. A kelengyeutalványt már előzőleg beváltottuk. Pelenkát viszont csak tízet kaptunk. Külön venni nem lehetett,mert a boltokban babaholmit csak utalványra lehetett venni. Kénytelen volt édesanyám fehér flanellanyagot venni,és abból készítettünk pelenkákat. Azokat még kézzel mostuk,sokszor a kályhánál sem száradt meg mindig annyi,amennyi kellett.

A pelenkázás sem volt olyan egyszerű,mint ma. A textil fölé egy gumipelenkát tettünk,hogy ne ázzon át a pólya is.

Külön technika volt,hogyan tegyük a pelenkát a babára. Háromszögletűre hajtogattuk,közepre egy keskeny belső pelenkát,majd rátekertük a baba derekára és a lábacskái közé,hogy tartsa is a pisit,ne is follyon ki,és a baba derekán elég síma is legyen.

Gyógyszerek és vatta alig volt a gyógyszertárban. A körzeti orvos receptre írt fel vattát,amit a férjem hozott el. Az asszonyok majd megverték a patikust,amiért egy férfinek 4 csomaggal adott,nekik pedig egyet sem.

Az orvosi ellátás ekkor már mindenkinek ingyenes volt. Így a város szélén lakó cigányok is igénybevették. Amikor bent voltam a kórházban,egy cigányasszony is szült. A babákat kihozta a nővér szoptatni, és negyedóra után jött értük. Akkor derült ki,hogy az előző este megszült cigányasszony kivette a pólyából a gyerekét,csak a pólyahuzatot vitte el,és hazament a gyerekével együtt. Megjegyzem,hogy nagyon hideg volt. A cigánytelep pedig jó két kilóméterre volt a várostól. Egy vasutas ismerősünk abban az utcában lakott,ami a telepre vezetett. Ők mesélték,hogy előfordult,hogy kihívták a mnentőt a cigánytelepre szülőnőhöz.. Az utca nagyon sáros volt, a mentő alig tudta a párszáz méteres utat megtenni. Mire visszaért a kövesúthoz, a cigányasszony megszült,kiszállt a mentőből és szépen haza ballagott.

Velem is történt egy malőr,ami még most is emlékezetes. Már elég jól voltam,és szép napos volt az idő. Elindultam a 10 perc járásra levő boltba vásárolni. Volt egy vastag,háromnegyedes hosszúságú kabátom,és nadrágot húztam hozzá. Láttam,hogy a járókelők furcsán néznek rám,de azt hittem,hogy a rövid kabát miatt. Amikor hazaértem,leakartam venni a csizmámat. Akkor döbbentem rá,hogy azt elfelejtettem felvenni indulás előtt,és a havas utcán szegedi papucsban mentem végig. Még szerencse,hogy erre útközben nem jöttem rá,mert nem tudom,hogyan értem volna haza zavaromban.

Ma elmentek a vendégeim,és holnap újra folytatom a történetemet,ha még érdekel.

Addig írd be a keresőbe: Mit jelent a kiköttetett?

Egy katona naplója a háborúban átéltekről. Igen érdekes olvasmány. Biztosan érdekel téged is.