Veteránok Magyarországon? "Élmények"?

Pedig gondolkoztam,hogy benne hagyjam-e? Később még biztosan fog néhány eszembe jutni.

Ha elgondolkodom az elmúlt 70 éven,nemcsak a technika változott nagyot,hanem az emberek gondolkodásmódja is.

Azt már írtam,hogy még a 60-as években is a tisztességes lányok szűzen mentek férjhez. Ha egy lányról a nászéjszakán derült ki,hogy már volt férfi az életében,sok esetben a férj visszaküldte a feleséget az anyjához. Persze,akinek volt okos tanácsadója,az tudott ezen segíteni.

A szomszédunk egy igen jómódú asztalosmester volt. A felesége meghalt,a 2 lánya pedig már férjnél volt. Kellett egy asszony a házhoz,aki végre "gyereket" szül neki.

Ezen a vidéken az ember megnevezés csak a férfiakra vonatkozott, a gyerek az csak a fiú volt.Ha valakitől megkérdezték,hogy hány családja van:akkor megmondta,hogy hány gyereke van.

Nos a szomszéd jó parti volt,könnyen találhatott feleséget,annak ellenére,hogy esténként szeretett iszogatni. A szomszéd utcában volt egy jómódú özvegyasszony,aki szívesen ment volna hozzá feleségül,de nem volt már nagyon fiatal. Ezért gondolkodott,hogy megkérje-e? Egy este kellően jó hangulatban volt már,amikor a lánykérés mellett döntött. Éjféltájban bekopogott az asszony ablakán,és amikor az kinyitotta az ablakot,megkérdezte,hogy hozzá megy-e? A nő persze dühösen elküldte,mondván,hogy jöjjön vissza nappal és józanul.

Ez vérig sértette,és azonnal elment az anyósáékhoz,megkérte a felesége 28 éves hugát. Az természetesen azonnal igent mondott. A történetet ő mesélte el anyáméknak,a folytatással együtt. Nem volt már szűz,és tudta,hogy ezt a férj nem bocsátaná meg. Egy bábaasszonytól kért tanácsot. Az esküvőre csak 3 hónap múlva kerülhetett sor,amikor már a gyászév letelt. Addig minden este fél-egy órán keresztül erősen timsós,langyos vízben üldögélt,és mosogatta,öblítgette a "beteg" testrészt,hogy a timsó "összehúzza". A nászéjszakán nem is vett észre semmit a férj. Hogy a hatás "tökéletes" legyen, a bábaaszzony tanácsára egy pici üvegben vitt magával a hálószobába egy kevés tyúkvért,és azt öntötte a lepedőre. Természetesen a szemérmetes leányzó nem engedett villanyt gyújtani. (Mellesleg iker-lányaik születtek,"gyerek nem")

Ha valakinek meghalt a házastársa,akkor egy évig nem házasodhatott meg,mert akkor elítélte a közvélemény. Kivételt képezett,ha az asszony után pici gyerek maradt. Annak kellett anya,ezért akár néhány hónap után is hozhatott a férj új asszonyt a házhoz. De egy özvegyen maradt nőnek ki kellett várnia az egyévet,még akkor is,ha alig volt miből megélnie. Ha mégis előbb ment férjhez,meggyanúsították,hogy az új férj már a férje életében is a szeretője volt.

De ha egy legény ember vett el egy özvegy vagy esetleg elvált asszonyt (bár nagyon ritka volt a válás),akkor mindenki sajnálta a fiatalembert. Főleg ha jómódú,vagy jóképű volt. Legénylétére megérdemelt volna egy szűzlányt,nem pedig olyan nőt,akit már más "használt"!

Ezek ma már nevetségesek,de akkor még sok helyen igen komolyan vették.

Ha egy lány "megesett",az nagy szégyen volt. Faluhelyen,ha a lány apja módos volt,akkor a pappal karöltve legtöbbször rábeszélték a fiút a házasságra. Ha a lány szülei arisztokraták,vagy gazdagok voltak,akkor az anyukával a beteg lány (akkor még sok volt a tüdőbajos volt) elmentek hosszabb időre szanatóriumba,ott megszült,a gyereket beadták egy otthonba,és egészségesen tért haza.

Sok,gazdagoknál szolgáló cselédlány,akik többnyire faluról kerültek el szolgálni, szintén terhes lett, többnyire a fiatalúrtól. Ekkor persze elbocsátották,és nagyon sokan közülük inkább öngyilkosok lettek,mint hogy haza menjenek. Ez a háború előtti időkre volt jellemző.

De nemcsak a lány került rossz helyzetbe,ha megszülte a gyereket. A gyereket zabigyereknek nevezték,és törvénytelen volt. Gyerekkorában csúfolták,kiközösítették a többiek. Amikor felnőtt,akkor pedig sok hátránya volt a törvénytelen születésének. Nem lehett pap,apáca,katonatiszt,tanító,nem viselhetett semmilyen közhivatalt stb. Ha az apa gazdag voltés véletlenül törődött is a gyerekkel,,akkor esetleg taníttathatta,de pl. mérnökként is kevés helyre vették fel. Ha esetleg a vagyonát is ráhagyta a zabigyerekére,akkor a rokonsággal évekig pörösködhetett a gyerek.

Persze ezt is kilehetett játszani.

Volt egy Zsuzsa nevű osztálytársam a zárdában. Benntlakó volt,amit csak a gazdag szülők engedhettek meg a gyereküknek. Neki a szüleit is ismertem. Az apja a városhoz tartozó egyik település birtokosa volt. Pálinkafőzdéje is volt,és apámmal sokszor mentünk el hozzájuk,ha azt javítani kellett. Egy szép kastélyban laktak. Kicsit furcsa volt,hogy az apját apukának, az anyját pedig Édeskének szólítja.

Már 3. polgáristák voltunk,amikor az osztályfőnökünk bejelentette,hogy H.Zsuzsa neve ezután R.Zsuzsa lesz,mert örökbefogadta a földesúr. Otthon kérdeztem anyámékat,hogy ez hogy lehet? Most akkor apja vagy nem az apja,akit annak szólít?

Valóban az édesapja volt. De: a feleségének nem lehetett gyereke,nem volt kire hagyni a vagyont.(Amikor meghalt,már nem volt mit ráhagyni,mert elvették tőlük).

Az egyik cselédlányuk lett terhes a földesúrtól. Őt azonnal férjhez adták egy béreshez. A kastély mellett tanyát és némi földet adtak nekik. A kislány 2 éves koráig élt az anyjáékkal,azután átköltözött végleg az apjáék kastélyába.

Addig is sok időt töltött ott,mert az anyja a kastélyban dolgozott. Tudta ugyan,hogy ki az anyja,de nem tartotta a kapcsolatot se vele,sem a féltestvéreivel.

A másik eset szintén egy osztálytársam családjában történt. Volt egy 10 évvel idősebb nővére,és egy 8 évvel fiatalabb öccse, A fiúval legtöbbet a nővére foglalkozott.

A lány férjhez ment,de ezután is vagy ő ment haza az öccsét látogatni,vagy őt vitte hozzájuk. A férjet ez kezdte bosszantani. Szeretett volna gyereket,de a nő nem esett teherbe. Megvádolta a feleségét,hogy nem is akar gyereket. Egy ilyen veszekedés alkalmával mérgében az asszony elmondta az igazságot,

A háború előtt menyasszony volt. Amikor a vőlegénye a harctérre indult,lefeküdtek egymással. A fiú odaveszett,ő viszont terhes lett. A öccse nem a testvére,hanem a fia.

Amikor már látszott rajta a terhesség,elment egy távolabb lakó rokonhoz. Annak a férje Városi Tanácsos volt. Elintézte,hogy a gyerek szüleiként a nagyszülőket vezessék be az anyakönyvbe. Itthon meg a nagymama kipárnázta magát,egyre többel,hogy a szomszédok terhesnek higgyék. "Szülni" pedig elment a nővéréékhez.

Rákosi jelszava az volt,hogy lánynak szülni dicsőség,asszonynak kötelesség. Ezért a törvénytelen születéssel járó hátrányokat megszüntette.(Talán ez volt az egyetlen okos tette)

De: egy katonatiszt,vagy egy vezető pozicióban levő párttag nem véthetett a szocialista erkölcs ellen. Ha teherbe ejtett egy lányt,akkor feleségül kellett vennie.

A katonák Fehértón táboroztak,és az egyik tiszt egy parasztlányt teherbe ejtett. Az esküvő után a bajtársai mondták neki,hogyan volt képes lefeküdni egy ilyen nagyon csúnya nővel. A válasz az volt: nem volt a közelben más nő,és olyankor a szoknyáját mindig a nő arcára borította.

A Tanácsnál volt egy kolléganőm. Egy közeli faluból való volt. Volt 4 lánytestvére,mindegyiknek,neki is volt lányfejjel gyereke. Több éves huzavona után tudta elintézni,hogy kapjon az apától tartásdíjat. (Akkor még nehezen lehetett bebizonytani az apaságot). Most újra udvarolt neki egy ÁFÉSZ osztályvezető,terhes lett,de az nem akarta feleségül venni. Sokáig túlóráztunk,amikor a kolléganő rosszullétre hivatkozva hazament. Az egyik lány kiment a WC-re. Amikor visszajött kérdezte,hogy hol talál felmosóvödröt,és leszúrta a lányokat,amiért nem vigyáznak jobban. A WC-ben és a folyosón is vércsöppek voltak. Senki nem volt vétkes. Másnap derült ki az ok. Az ÁFÉSZ-iroda néhány házzal odébb volt a Városházától. Márta a WC-ben megvágta a kezén az eret,elkötötte,elment az ÁFÉSZ-hoz. Beüzent a fiúnak,hogy jöjjön ki. Közben levette a kötést a kezéről. Mire a küldönc visszajött,hogy a fiú nem akar vele találkozni,már elájult az utcán. A Pártbizottság kötelezte a férfit a házasságra. Elég keserves élete lett,mert nemcsak az anyósával,hanem a férj két öreglány nővérével is együtt kellett élnie.

A forradalom után már volt a Városi Étterem alagsorában egy bárhelyiség. Majdnem mindennap szórakozott ott egy társaság. 4-5 18 év körüli leányzó,5-6 30 év körüli agglegény. Egyikük a szomszéd város Állami Gazdaságának igazgatója volt. Az egyik lány,akinek iskolaigazgató volt az apja,terhes lett. Apának az ÁG igazgatót nevezte meg.

Az tagadott, a többi férfire hivatkozott,de a végén vesztett.(Senki sem akarta elvenni a lányt). Megkellett nősülnie. Az esküvő után még az anyakönyvi hivatalban átadott a csajnak egy borítékot,igen magas összeggel,sarkon fordult,és otthagyta a nejét. Másnap beadta a válópört. Soha nem találkozott sem a nővel,sem a gyerekével.

Azt már írtam,hogy a katonatisztek nem az eszükről voltak híresek. De a feleségeik sem voltak különbek.

Az egyik tisztné a szeretőjétől gyereket várt, a férj pedig kint volt a táborban. Abortusz akkor még tilos volt.

Akadt ugyan olyan szülésznő,aki sok pénzért vállalt "angyalcsinálást",de ez nagyon kockázatos volt.

Inkább érdeklődött az öregasszonyoktól más módszer iránt. Talált egy igen ostoba tanácsadót. Megevett 10 deka élesztőt,és ivott rá egy korsó sört. Szerencséjére a házinénije otthon volt,amikor rosszul lett. Fájt a hasa és kezdett dagadni. A kórházban kimosták a gyomrát,és mondta neki az orvos,ha negyedórát vár még,akkor szétszakadnak a belei. A gyerek viszont megmaradt.

A másik tisztné viszont nem a magzatot akarta elvetetni,hanem ő akart öngyilkos lenni. Egy filmben látta a "módszert". Egy tükröt apróra tört,és vízzel megitta. Összevagdosta a nyelőcsövét,és természetesen neki is fájt a gyomra. Hetekig volt kórházban,mire újra nyelni tudott.

Mindkét tisztet elhelyezték máshová.

Nem hiába a mondás: az emberi butaság határtalan! (Sajnos még ma is)

Az unokám kapott egy fehér nyuszit,és erről jutottak eszembe az alábbiak.

A 60-as évek elejéig a boltokban nem nagyon lehetett kötőfonalakat kapni. A kötött holmi pedig nagy divat volt. Voltak,akik rendelésre kötöttek. Többnyire vagy írmintákkal (csavart minták),vagy norvég mintával ( több színű,virágokat stb.ábrázoló kötés) kötött pulóverek voltak divatban.

Ezért otthon fonták a kötéshez való fonalat.

Sok helyen voltak angóra nyulak(nekünk is). A hófehér, hosszúszőrű szőrt lenyírták,megfonták és megkötötték. Ezt könnyű volt fonni. Igaz,hogy sötét szoknyához,nadrághoz nem volt célszerű felvenni,mert hullott belőle a szőr,és nem győztük kefélni a szoknyát.

Gyapjút pedig a juhászoktól szereztek. A lenyírt gyapjút sok lében kikellett mosni,hogy a faggyú és a benne levő tüskék stb. kijöjjenek belőle. Volt olyan juhász,aki tisztára mosott gyapjút adott el,de volt,aki csak ahogy lenyírta.

Így is meglehetett fonni,de a fonal így nem volt egyenletes és csomós is lett. A gyapjúszál göndör,és nem egyforma hosszú. Ezért,aki szép fonalat akart,elvitte kártoltatni. Volt aki,ezzel foglalkozott. Egy szövőszékhez hasonló,sűrű fésűhöz hasonlitó fogakon engedte át a gyapjút. Az "széttépte" a szálakat, összerendezte,és a gépből egyforma "szövet" került ki. Olyan volt,mint egy finom vattahenger.

Ebből bármilyen vastagságú fonalat lehetett fonni.

A háború előtt és még később sem volt semmilyen személyazonosságot igazoló okmány. 54-55-ben vezették be a személyi igazolványokat. Kötelező volt magadnál hordani,mert sűrűn igazoltattak,ha nem volt valakinél azt megbüntették.

A SZIG egy kis könyvecske volt .(Az enyém még most is a régi).Érvényessége először 5 év volt,majd 40 éves kor körül 10 év,60 év felett pedig határidő nélküli,vagyis amíg a tulajdonosa életben van.

Az igazolvány elején a személyes adatok,és a fénykép volt.

A lapokon szerepelt a lakcim,és a lakcímváltozások is. Külön lapok voltak a családi állapot változásnak, a gyerekek nevét és születési évét is beleírták. Több lap volt a munkahelyeknek is. Az állásváltoztatás is belekerült. Ha valakinek nem volt munkahelye,azt közveszélyes munkakerülésért meg büntették.(Ez a rendszerváltásig érvényben volt) A személyi szám csak sokkal későbbtől létezik.

Folytatom a történetemet.

Mivel a Tanácsnál nem tudtak véglegesíteni,kerestem másik állást.

Egy ismerősöm szólt,hogy a Barneválban (Baromfinevelő Állami Vállalat) adminisztrátort keresnek. Jelentkeztem és felvettek az akkor szokásos egyhavi próbaidőre. Ezt az időszakot a cég dusnoki telepén kellett töltenem. Dusnok bunyevácok lakta település volt. A cég fizetett egy parasztháznál szállást nekem és egy másik lánynak is. Étkezni az ottani üzemikonyhán tudtunk. Hetente jártam haza. A telep a falu szélén,az országút mellett volt. Jó időben 10 perc alatt hazaértünk. A falu közepén egy hatalmas vásártér volt,azon mehettünk keresztül. Esős időben pedig a Vajas-folyócska töltésén,és a házak mellett lehetett közlekedni,mert nagy volt a sár.Félóra is beletelt,mire a szállásunkra értünk. Egy este éppen akkor vett ki a házinéni a sütőből nagyon gusztusos buktákat. Minket is megkínált vele. A család már ette,és úgy tűnt,hogy lekvár a töltelék. Természetesen örömmel elfogadtuk,de alig bírtuk megenni. Nem lekvárral,hanem zsíros paprikásrántással töltötték. Életem talán legrosszabb kajája volt. Azóta tudom,hogy a szerb népeknél szokás a tésztákat rántással tölteni, a gombócot prézli helyett abba forgatni,vagy azzal is megtölteni. De van ahol a rétest is rántással töltik.

Három hét után eljöttem a cégtől,mert egy volt kolléganőm szólt,hogy a Nemzeti Bankban van felvétel. Jelentkeztem és felvettek. Nem régen nyílt meg itt a bankfiók. Mindössze 16-an voltunk. A Bank a Postával közös épületben volt. Felette lakások,a hátsó bejárat mellett üzletek. Egyetlen nagy helyiségünk volt. Itt dolgoztunk,itt volt a pénztár és az ügyféltér is. Csak a főnöknek volt egy kis külön irodája. Az egyik ajtaja a munkateremre, a másik a folyosóra nyílt. A főnökhelyettes asztalát viszont úgy helyezték el,hogy mindenkire rálásson. (Ez szükséges éberség volt) Az ügyfelektől csak egy munkapult választotta el az irodát. Szemben volt egy válaszfal,amögött volt a két pénzszekrény. Az egyik a bankjegyeknek,Wertheimzáras volt, a másik az (aprópénznek,pénztárkönyvnek stb.) lemezszekrény. Itt voltak a ruhafogasok is. A berendezés nem új volt,hanem elég szedett-vedett. Sűrün jöttek Pestről revizorok. Egyszer egy elég testes,igen morgós öregúr volt a revizor. Kiválasztott egy karosszéket,amit elég kényelmesnek gondolt. Egy ideig dolgozott,kérte az anyagot. Csakhogy közben izgett-mozgott,és egyszercsak összetört alatta a szék,ő pedig az asztal alatt kötött ki.

A közelben dolgozó férfiak felsegítették,és bekísérték a főnöki irodába,hogy kipihenje a sokkot. Mi többiek pedig igyekeztünk komoly képet vágni,ami nem nagyon sikerült. Egy ügyfél viszont hangosan nevetett,és gyorsan kiment az előtérbe lecsillapodni.

A "technikai" berendezés két elég lassú számológépből és egy könyvelőgépből állt. Villannyal működtek,de volt hozzájuk egy kurbli szerű kar,amivel kézzel is lehetett működtetni. Ez elég fáradságos volt,de ha elromnlottak,akkor addig így kellett velük dolgozni,amíg a szerelő Kecskemétről ki nem jött megjavítani.

Meg volt határozva,hogy mennyi pénzkészlet lehet a fióknál.Ha kevesebb volt,akkor igényelni kellett a Megyei Igazgatóságtól,ha sok volt,akkor jelenteni kellett a többletet. Onnan kapta a Bank a diszpozíciót,hogy hova küldje,illetve honnan várhatja az ellátmányt. (A Posta is naponta a bankba fizette be a fölös bevételt).

A Posta főpénztárosa egy nagy vászonzsákba rakta a pénzt.Lezárta egy speciális lakattal. Az egyik kulcs nála maradt, a másik a bank pénztárosánál volt.

Ha pénzt kellett küldeni egy másik bankba,akkor a bankjegykötegeket vagy a zsákokba csomagolt érméket egy faládába rakták. Leszögezték a tetejét,keresztben-hosszábban vaspántot szegeztek rá, ráírták,hogy mennyi pénz van benne, (Ezt bárki elolvashatta)honnan -hova megy,és több helyen pecsétviasszal és a bank pecsétjével lezárták.

A Postának volt egy csomagszállitó autója,azzal kivitte a vsaútállomásra,berakta az ott levő csomagszállító raktárába. Amikor jött a megfelelő vonat,arra felrakták,úgy mint a többi csomagot.

Ha valaki vonatra várt,sokszor láthatta a pénzsszállító ládákat. Soha senkinek nem juott eszébe elrabolni őket.

Ha még ma is így szállítanák a pénzt,vajon egy láda is eljutna-e a rendeltetési helyére?

Valóban,akkor még tisztességesebbek voltak az emberek.

A Banknak szigorú működési szabályzata volt,amit szigorúan be kellett tartani. (Ezt szerencsére Rákosiék nem modernizálták,meghagyták a rég bevált dolgokat).

A pénztárban pénzmozgás csak címletjegyzék alapján lehetett. Ez egy kis papírlap volt,rajta sorban a címletek,mellette a db szám és az összeg.

Pl. aki pénzt akart felvenni ,az beírta :

100 Ft 10 db 1.000.- és így tovább. Ezt ellenőrizte az,aki átvette a csekket,összehasonlította és átadta a pénztárnak. A pénztáros ennek alapján fizette ki a pénzt.(Vagy vette be)

Ugyanígy a bevételeknél,vagy a pénzváltásánál. Ha az értéktárból kért pénzt a pénztáros,akkor is írt címletjegyzéket.

Záráskor az ellenőr megtudta állapítani,hogy címletenként annyi pénz van-e az értéktárban,mint a nyilvántartásban.

Ha hiány vagy többlet volt,azt megkellett keresni. Ezt nagyban segítette a címlet szerinti nyilvántartás.

Egy teljes ellenőrzés (hibakeresés) több órás munka volt,de a végén kiderült,hogy melyik címletnél van a hiba. Pl. egy alkalommal a pénztáros egyforintosokat kétforintos tasakokba rakott,így többlet mutatkozott. Ha nincs címlet,akkor minden érmetasakot felkellett volna nyitni,és újra számolni,így csak az aznapi 1 és 2 forintosokat kellett újranézni.

Akkor is élt már az a szabály,hogy a pénztártól való távozás után nincs reklamáció.

De ha egy ügyfél reklamált,hogy a pénztáros kevesebb pénzt adott neki a kelleténél,akkor megvárta a zárást,és ha igaza volt,akkor megkapta a pénzt.

Akkoriban a béreket még mindenütt kp-ban fizették. Egy ilyen bérfizetési napon a pénztárosunk szabadságon volt. A helyettese pedig még nem volt nagyon gyakorlott,ideges volt,és komoly hiánya lett. Aznap a MÁV-nál is fizetési nap volt. Nekik akkor 4-5 részlegük volt,és sok pénzt vittek ki.

A címletjegyzék rovancsnál kiderült, hogy a Fűtőház kapott rosszul pénzt. Ezt úgy lehetett valószínűsíteni,hogy kértek pl. 100 db 100-ast, és 50 db 50.-est. Ha a pénztáros 50.-esből is 100 db-ot adott,akkor megvan a hiány összege. Ez ugyanis könnyen előfordulhatott. Ekkor már férjnél voltam, a férjem mozdonyvezető volt,és a pénztárosukat jól ismertem. Felhívtam a pénztárost,és elmondtam neki a dolgot. Ez egy szombati napon volt. A hölgy sajnálkozott,hogy nem tud választ adni,mert nem borítékolja a pénzt,hanem kézből fizet,de ha végzett,szólni fog. (Volt,ahol a pénztáros a dolgozó kezébe számolta a pénzt, de volt,ahol előbb dolgozónként borítékba tették,és a dolgozónak a borítékkal együtt adták át) A borítékolásnál azonnal kiderült,ha differencia volt, a kézből fizetésnél pedig csak az utolsó dolgozó bérének kifizetése után.

Vasárnap délután szólt a telefon,és közölte a pénztáros,hogy meg van a pénz,hétfőn reggel behozza. Rögtön szóltam a kollégának,aki természetesen nagyon örült a hírnek.

Ha letagadta volna,akkor hivatalosan nem kérhette volna tőle senki. De akkor még mindenki tudta,hogy a hiányt mindig a pénztárosnak kell megfizetni, a többletet viszont a cég teszi el. Ez egyébként még ma is mindenütt így van.

Nekünk ekkor már volt otthon telefonunk. Érdekes módon,ezekben az években még könnyebben lehetett megkapni. A forradalom után viszont magánember csak nagyon nehezen kaphatott telefont. Szerencsére a régieket azért nem vették el.

Igen,még legénykorában volt katona. Természetesen már a Rákosi-időkben,munkaszolgálatos században.

Már gyerekként is mozdonyvezető akart lenni. Ehhez egy vasas szakmát kellett tanulnia. Géplakatos lett. Amikor megkapta a segédlevelet,nem tudott elhelyezkedni. A mesterek nem tartottak segédet,mert akkor sok adót kellett volna fizetniük. Egy haverjával Győrbe mentek munkát keresni. Ott sem találtak,de egy ember elkalauzolta őket egy kis faluba. Azt mondta nekik,hogy ott könnyen áttudnak menni Auztriába,és ott lesz munkájuk.

A falu már a határsávba tartozott,és a határőrök elkapták őket. Néháény napig kihallgatták,majd hazaengedték őket. Viszont priuszosak lettek. Akkor még kötelező volt a 3 éves katonai szolgálat. Nem sokkal a hazaérkezésük után behívták őket,de munkaszolgálatos csapatba. Miskolc környékén dolgoztak építkezéseken stb.

Amikor leszerelt,a kórházban lett kazánfűtő. Sok reménye nem lehetett,hogy a MÁV-nál felvegyék a politikai megbízhatatlansága miatt. Mégis jelentkezett,és szerencséje volt. A személyzetis szabadságon volt. Helyette a párttitkár káderezte le. Ő viszont annó inastársa volt,és aláírta a felvételi javaslatot. Amikor a személyzetis rájött a dologra,akkor már véglegesítették a vasútnál,és a pártitkár is kiállt mellette. 2 évig dolgozott a műhelyben lakatosként, 2 évig utazott mozdonyfűtőként,és 1957-ben ment mozdonyvezető iskolába.

Mi 1956.áprilisában esküdtünk meg.

A bankban jó volt a kollektíva. Itt nem érvényesült sem a káder-politika,sem az "osztályellenség",és a vallásosság sem jelentett hátrányt.. A megyénél és a revizorok is szinte mind régi emberek voltak. A főnökasszonyunk volt egyedül párttag. A helyettese viszont egy régi,úri családból származó jogász. Nagyon hangulatember volt. Ha jókedve volt,akkor elengedte vásárolni,aki elkéretőzött tőle,máskor pedig semmi nem volt jó neki.(A munkaidőnk 8-délután 5-ig tartott,egyórás ebédidővel. De a könyvelésnek naprakésznek kellett lennie,és ha nem stimmelt,akkor akár egy fillért is megkellett keresni,és csak azután mehettünk haza. Szerencsére ez csak ritkán fordult elő. A boltok viszont legkésőbb 6 órakor bezártak,szombaton pedig 2-3 órakor. Így vagy este,vagy ebédidő alatt kellett bevásárolni.)A helyettesünk hangulatától függött az aznapi öltözködése is. A legnagyobb hőségben fekete gyapjúöltönyben jött dolgozni,a vasárnapi "szagos" misére pedig rövidnadrágban pólóban. ( A fél tizenkettes misét hívták szagos misének,mert az úriasszonyok általában erre jártak.)

Egy őszi napon semmi sem volt jó neki,belekötött mindenkibe. Az egyik kolleganőnk kitalálta,hogy vicceljük meg (Különben is sokszor csináltunk vicceket) Ekkor már felöltőben járt,és hozzá egy kis vadászkalapot hordott,rajta egy kis tollpamaccsal. Összeadógépszalagból csinos ki masnikat hajtogattunk,és a kalapjára körben rátűzögettük. Ahol a kabátok voltak ott sötét volt,és nem vette észre a "díszeket". Negyedórára lakott a banktól,de a város közepén. Reméltük,hogy nem veszi észre hazáig. Ennek kicsi volt az esélye. Akkori szokás szerint,ha köszönt egy férfi egy ismerősnek,csak megemelte a kalapját,de nem vette le. Csak akkor vették le a kalapot,ha olyan idős hölgynek köszöntek,akinek illett kezet is csókolni. Másnap már jobb hangulata volt,és nevetve mondta,hogy :Kislányok,jól kitoltak velem. Nem értettem,hogy miért nézett furcsán mindenki rám.

Április elsején pedig a férfiak kabátujjának a bélését varrtuk össze.

Igaz,hogy husvét hétfőn a férfi kollegák pedig a legváratlanabb pillanatban öntötték nyakon a nőket egy kancsó vízzel. Ebben az időben karácsony másnapja és húsvét,pünkösd hétfő is munkanap volt.

Senki nem káromkodott és nem mondott trágár szavakat. De a férfiak elég sokszor tettek szalonképes,kétértelmű megjegyzéseket. Egy kolléganőnk a város főkertészéhez ment férjhez. Pesten volt az esküvő,így egy dísztáviratot küldtünk nekik a kollegák nevében. A fériak küldtek a férjnek egy külön távirattot is,ezzel a szöveggel: Minden agronómus tudja,hogy a jó szerszám fele munka.

A táviratokat az újasszony olvasta fel. Először nem értette,hogy miért nevet a násznép. Amikor rájött,akkor szegény zavarba jött,de ő is nevetett.

Amikor elmesélte,a részlegvezetőnk is mesélt egy sztorit.Egy katonatiszt ismerőse már negyven felé járt,amikor egy 17 éves lányt vett el feleségül. Akkori divat szerint Velencébe mentek nászútra,és egy elegáns szállodában töltötték a nászéjszakát. Óvatos akart lenni az ifiasszonykával,ezért vitt magával vazelin krémet. A nászéjszaka rendben lezajlott (természetesen sötétben).

A meglepetés reggel érte őket: ők maguk és az ágynemű is csupa fekete ragacs volt. A férj rájött,hogy véletlenül a vazelin helyett a bőröndből a fekete cipőkrémet vette elő,és azt használta síkosítónak. A szálloda személyzetének becsületére legyen mondva,hogy kibírták nevetés nélkül a magyarázkodást.

Holnap folytatom,mert megint itt a vihar. Már nagyon unom,hogy minden este ilyen pocsék idő van.