Kikészít a 18 éves lányom és a 24 éves fiam, mit tennétek a helyemben? 53 éves budapesti anyuka vagyok, akit 3 agyműtét után leszázalékoltak, vagyis: nem dúskálunk anyagiakban.
A férjem egy szelíd ember, aki (velem együtt) mindent megtett azért, hogy a két gyerekünknek „mindene” meglegyen, vagyis első helyen mindig a család állt számunkra. Beláttam mára, hogy túlzottan engedékenyek voltunk, és az általunk helyesnek vélt demokratikus nevelés csak rosszhoz vezetett. A lányunk most fog érettségizni, jó tanuló, de itthon elviselhetetlen, állandóan követelőzik, mivel egy nagyon gazdag társaságba került, akiknek természetes, hogy mindent megvehetnek. Velünk rondán beszél, üvöltözik, ha nem kap meg valamit, beszélni vele nem lehet, mert szó szerint leüvölti a fejünket, semmiben nem segít, állandóan azt vágja a fejemhez, hogy rossz (ennél keményebb jelzőkkel!) anya vagyok. Ha ezt nekem meséli valaki, hogy egy ’gyerek’ a szüleit állandóan terror alatt tartja, el sem hinném. Szerinte neki minden jár, mert ő ugye tanul, így semmit nem kell tennie egyebet. Havonta 25 ezer forintot kap tőlünk (nagy nehézségek árán), amit persze elkölt, úgy, hogy azt üvölti, hogy semmi közöm hozzá, mire. Aztán kezdődik a követelésáradat. Most fejébe vette, hogy fizetősre fog menni az egyetemen, és persze hozzám vágta, hogy kezdjünk el gyűjteni a tanulmányaira. Nem bírom tovább, próbáltam vele leülni megbeszélni a dolgokat, nem járt eredménnyel. A fiunkat pedig, akit - miután többször meglopott bennünket -, nagy nehezen kiraktuk itthonról 6 hónapja, mert érettségi után egy szakmát volt hajlandó elvégezni, és megszerezni az OKJ végzettséget, pedig négy évig járhatott nappalisként tanulni, végig mi tartottuk el. Azért tartom reménytelennek a helyzetet, mert most sem hajlandó munkát keresni magának, vasárnaponként eljön hozzánk, és elpanaszolja, hogy nincs pénze, azt várja, mi adjunk. Csak azért iratkozott be egy OKJ oktatásra, hogy felvehessen diákhitelt, amiből megpróbálja fenntartani magát. De nem jár be tanulni, csak beiratkozáskor járt bent. Nem érti meg, hogy a hitelt vissza is kell majd adni. Nem tudom, mit tegyek, mert semmiben nem hallgat ránk: munkát nem keres magának, nem tanul, közben állandóan azt mondogatja, hogy melyik haverját mennyi pénzzel támogatják otthonról. A férjem nem képes a sarkára állni, mert még mindig azt hiszi, hogy mindennek a megoldása a mi kötelességünk. Én már nem bírom tovább az állandó veszekedéseket, reménytelen vitákat.
Nincs szükségem letolásokra, mert tudom, hogy sok dologban mi (a férjemmel rontottuk el), de a tűrőképességem végére értem, és úgy érzem, akár a halálba is menekülnék, mert nem bírom tovább. Ha van hathatós ötletetek, arra lenne szükségem, mert nincs kihez fordulnom.
Én is úgy érzem, persze, hogy hibáztunk, bár nem direkt tettük, hogy csak a jóban akartuk részesíteni őket, eltitkolva előlük a nehézségeket, minden energiánkkal csak a családért tettünk mind a ketten (még csak azt sem mondhatom, hogy bármelyikünk alkoholizált volna, vagy félrekacsingatott volna, vagy agresszív lett volna!) Talán éppen ezért: éppen a túlzott csak-értük-való-tenni-akarás vitte volna félre a dolgokat, mert az egyértelmű, hogy rossz irányba mennek nálunk a dolgok!
A pszichológusok (családterápián) szerint az okok közt nagy szerepe van az én agyműtétjeimnek. De könyörgöm: számomra ezek éppen, hogy azt kellett volna eredményezzék, hogy még jobban szeretem azt, aki ilyeneken átesett, mellé állok, nem ilyen negatív irányba megyek...
Némi pozitív hatása látszik annak, hogy elköltöztem: a lányunk a mostani (barátnőmnél tartott szülinapi családi összejövetelen) annyira más volt, sem hiszti, sem követelőzés, hanem normális (velem is!!!) hangnemű társalgás, hogy már csak ezért megérte a távollétet elviselnem (persze még nincs vége.
válasza:Kockasajt123,Kérdező.
Tapasztalat szerzés miatt kérdezem.
Volt időtök a gyerekekkel foglalkozni, sokszor dicsértétek őket,érezték, hogy figyeltek rájuk?
Köszi a kérdésedet, de sajnos - és ez a valóság -, rengeteget törődtem (törődtünk) mind a két gyerekünkkel, sok biztatást kaptak, főként a fiunk, mivel ő volt mindig a 'gyengébb', olyan, akinek szüksége volt a pozitív visszajelzésre. A lányunk sokkal erősebb volt mindig is, olyan egyéniség, akiről mindenki (barátnők/az ő anyukáik, iskolában a tanárok) azt vélte, hogy egy tündér, mindenki irányába nyitott volt, rengeteg barátságot kötött és ápolta is a kapcsolatait. Sokat programoztam/programoztunk velük...
Szóval ezzel nem volt baj, valami máshol romlott el. De tulajdonképpen nem szabad az okokon rágódnom, mert a mostra és a lehetséges kiútra kell(ene) koncentrálni, de a jelenlegi áldatlan helyzetnek nem látom a végét, sem a megoldását.
válasza:Nem rágódás miatt, tisztán látás miatt kérdeztem.
Annak örülök,hogy a lányod most normálisan viselkedett.
válasza:Kérdező, örülök, hogy a lányodnál látható javulás.
Az tényleg jó, hogy elköltöztél, a távolságtartás gyógyító hatású.
válasza:Bence,
igen, volt időnk törődni velük.5 évig voltam gyesen 2 gyerekkel, az egész napunkat együtt töltöttük, itthon is játék volt bőven, most a közösségi játékra gondolok, kártya, társasjáték, foci, kirándulás, nyáron strand naponta, a szüleim úgyanígy, mert itt laktak 20 méterre tőlünk.
Tini korban kezdődtek a problémák, akkor elváltam,mert a volt férjem csont alkoholista volt, és ma is az, igen, inkább ez volt baj, hogy nem volt apjuk. ma is szégyenkezni kell miatta.
A válás után elszabadult a pokol, nem bírtam velük, és még el kellett mennem külföldre dolgozni,egy rövid időre, mert ki kellett fizetni az apjukat..
Addig anyám elvállalta őket, állandóan itthon voltam, 2 hetente, de volt egy családtag, aki elkezdte tömni pénzzel a gyerekeket és elkezdtek követelőzni.
Sajnos a nygaobbikban öröklött a stílus amit él, az apja családjában volt alkoholista, és nem nálunk.
Tudom, nálunk a majomszeretet, és a kényeztetés volt baj, nem volt következetesség, és utólag tudom, hogy ez nagy hiba.
A kisebbik fiam önálló életet él, vagy 8 éve, de a nagyobbik, hát lusta mint a föld, úgy akar megélni, hogy mások dolgozzanak meg azért, amire neki szüksége van.
De elzártuk a csapot, nem tudom meddig tart a büszkesége, de akkora az egója, mint aház.
sajnos.
válasza:Szerintem a nagyobb százalék abban van, amit hozott az ember a születésekor.
Mert lásd nálunk is, ugyanlyan körülmények, ugyanaz a szülő, minden, és tök más a két gyerek.
Hozott anyagon lehet dolgozni. Én nem mondom, hogy nem hibáztunk, de mindenki hibázik. Most kit vegyek elő? A szüleimet, vagy az ő szüleit?
A velünk született természet a döntő, amit Isten elrendel, az van-
Hogy mit hozunk ki belőle az más kérdés.
Az exem szülei is így vannak. Egy fiúk iszik ( az exem), egy fiú öngyilkos lett, 19 évesen, a lányuk, meg egy tök rendes, normális ember volt régen is, meg ma is.
ja, de ő nem drogozott és nem ivott sosem.
Én most elhatároztam, hogy nem veszekszek, mert nincs értelme.
meglátjuk mi sül ki belőle.
De a támogatás megvonva. Így is túlzásba vittük, ez a mi hibánk. De az nem, ha avalki visszaél vele.
Van aki ilyennek született, azzal nehéz mit kezdeni, főleg ha családtag.
Pedig igazából nem szabadna személyválogatónak lenni, hanem a pártatlanság a helyes.
van mit tanulni.
válasza:Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kellene tanítani az önállóságot, már gyerekkorban, és kifejleszteni a gyerekben a problémamegoldó képességet.
Nos, mi középkorúak nem lettünk megtanítva. vagyis a lényeg kimaradt a tankönyvekből, gondolom szándékosan, mert jobb az irányított birhanép.
Igen, ez társadalmi hiba is volt, és ma is az.
Mert mit lát ma a fiatal?
Műszaki cikkek, pénz, szex, drog, pia, hát le a kalappal, aki helyesen kormányozza a hajóját a mai világban.
Most a szülőknek sokkal nehezebb mint 20 30 éve volt.
Kedves Kockasajt123 és Bence,
Kockasajttal szinte teljesen azonosak a gondjaink (bár szerencsére mi egymással karöltve álltunk a gyerekeink mellett, egyikünk sem alkoholizált, igaz, hogy a férjem rengeteget dolgozott és dolgozik, vagyis evidens módon inkább én voltam a gyerekekkel sokkal többet, az időt maximálisan nekik szenteltem, maximális szeretette, sok-sok törődéssel, beszélgetéssel, játékkal, mesékkel, programokkal) az okoknál is a magunk helyzetére és hibáira ismertem. Mi sem tanítottuk meg nekik – direkt módon – az önállóságot, a lányunk mégis teljesen önálló, mind cselekedeteiben, mind életvitelében,tervezgetésben, megvalósításban, a fiunk azonban cseppet sem. A fiunk átkozottul lusta, mind a tanulásban is az volt, most meg már a ’munka’ területén is…
Ahogyan Te írod: , úgy akar megélni, hogy mások dolgozzanak meg azért, amire neki szüksége van.
Mi is túlzásba vittük a szeretet, a mindent-megadni-akarást, igen, mi is következetlenek voltunk, ahogyan az én szüleim velem voltak, de most ez egyértelműen mást eredményezett, ezért sem értem az egész helyzetet.
Nálunk nem is volt honnan ilyen életvitelt eltanulni, sem a másik kihasználását, sem a munkakerülést, sem a lazaságot, sem a hazudozást, sem a lopást, nem sorolom…
Lehet, hogy nekem is, ha valamikor haza megyek, meg kellene próbálnom, hogy nem veszekszem, nem kérek számon (értelme és eredménye úgy sem volt!!!). Én tovább megyek, talán azt próbálom meg, hogy a fiunkról tudomást sem veszek, mintha idegen lenne. Elméletben persze könnyű, de egy picike lakásban ezt megvalósítani nem lesz könnyű. De más ötletem nincs.
Csak legalább tudnám, meddig kell ezt kibírni, lesz-e valaha vége?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!