Normális, hogy így is nagyon szeretnék a szüleim, hogy elköltözzek, hogy “nincs hova”? N24

Elváltak a szüleim, egyke vagyok.

Válásnál még több milliós hitel volt a lakáson, ahol 3-an laktunk.

Eladtuk, visszafizettük a hitelt, a maradék pénzből anyummal ketten egy kis lakásba költöztünk, apum albérletbe ment. Úgy állapodtunk meg, -nekem semmi beleszólásom nem volt- hogy ezért cserébe apum nem támogat (16 éves voltam) és ez ideiglenes, “amig fel nem növök”, utána a mostani lakásunkat eladjuk, 2 nagyon kicsit veszünk belőle a 2 szülőmnek.

Múlt nyáron végeztem főiskolán, van munkahelyem, átlagos pályakezdő (szóval alacsony...) ffizetéssel, ebből csak egy társalbérletet tudnék fenntartani... Pestiek vagyunk.

Nagyon félek összeköltözni egy idegennel.

Apum egyre többször célozgat rá, hogy költözzek külön és adjuk el a lakást, hogy legyen belőle 2 kicsi nekik, anyum is egyre többször mondja, hogy költözzek külön albérletbe, mert “itt az ideje, ez az élet rendje”...

Van párkapcsolatom, de se nem stabil, se nem hosszútávú, nem is vagyok szerelmes.... ő egyedül él, kövezzetek meg, de egyre többször jut eszembe, hogy vagy hozzá, vagy egy másik férfihez “be kéne költöznöm.” Nyilván beszállnék a költségekbe (rezsi, kaja), de sokkal könnyebb lenne anyagilag is és érzelmileg is, mint egy vadidegennel társalbérletbe menni.

Természetesen a legjobb baràtnőim, akik pesten tanultak és pesten is dolgoznak, otthon laknak, semmi tervük az elköltözésre és nekik a szüleik sem céloznak rá soha.

Mit gondoltok a szüleim döntéséről, amit váláskor lakáskérdésben hoztak? Mi lett volna az övéiknél jobb döntés?

Helyén van, hogy mindketten rendszeresen céloznak rá, hogy albérletbe költözzek?

Én mit tegyek, hogyan tovább? Elköltöznék, de még nem is most és nem is társalbérletbe....