Egy mai nő 30 körül már valóban elhasznált?

Szerintem ez mindkét nemnél megfigyelhető és inkább egyéni hajlamot és gyerekkori lelki sérüléseket gyanítok a hátterében. Például ha a szülők nem reagálnak a gyerek érzelmi vagy fizikai szükségleteire megfelelően, akkor olyan képzetek rögzülnek, hogy értéktelen vagyok, átlátszó vagyok, jelentéktelen vagyok, a világ kiszámíthatatlan, megbízhatatlan. Aztán felnőttkorban a felnőtt már tiltakozik ezek ellen az érzések ellen, de ha nem végez önismereti munkát, akkor ezek nem kerülhetnek a helyükre. Így ha a párkapcsolatban hasonló érzéseket él meg valaki (akár félreértésből is), az nagyot robban, azaz képes akkora csalódást okozni, hogy kb. a világ dől össze az illetőben. Mert nem voltak meg az alapok ahhoz, hogy tényleg teljes szívvel megbízzon önmagában, a világban és másokban is ebből következően. Így természetes, hogy kártyavárként borul a bizalom és ezek az emberek már egyetlen rossz tapasztalattól beássák magukat a lövészárokba egy életre. Ahonnan tényleg csak az önismereti munka az egyetlen létra kifelé. Mert ha alakul egy újabb párkapcsolat, akkor már a bizalmatlanság, gyanakvás ott dolgozik tudat alatt a háttérben. A másiktól várva, hogy tartsa tiszteletben a határait, holott ő maga se tudja, hogy azok hol húzódnak. De egy ilyen "csalódással" a hátuk mögött már szinte "várják" tudat alatt, hogy mikor következik be megint, hogy igazolódjon hogy igazuk van és joggal állnak készenlétben a lövészárokban.

Ilyen emberektől olvashatunk olyan társkereső adatlapokat (férfiaktól, nőktől egyaránt), ahol kategorikusan kijelentik, hogy nekem ez meg az fontos, úgyhogy írni se merészeljen, aki nem ilyen, továbbá hosszú lista arról, hogy milyen NE legyen a jövendőbeli... Ami nem kelti egy kiegyensúlyozott, nyitott személy látszatát, az igaz.

Ráadásul ez az attitűd az arra hajlamosaknál már nagyon korán megjelenhet - tinédzserkorban, fiatal felnőttkorban - amikor még azt várnánk, hogy rugalmasabbak az emberek, mégis képesek kategorikusan ítélkezni, egy tapasztalat után akár olyanokat is hangoztatni, hogy a nők vagy a férfiak "ilyenek". Ha az ember ilyen merev ítéleteket vés az agyába, ott pont a saját agya fogja aztán megakadályozni, hogy megtapasztalhassa azt, hogy a világ nem fekete-fehér. Az agy szereti tálcán kínálni azokat a tapasztalatokat, amiket az ember "hisz". Akár olyan áron, hogy belemagyarázza a saját paranoiáját a másik szavaiba, tetteibe. Ijesztő az ilyen delírium számomra is, mert nekem sosem jutott eszembe egy-egy rossz tapasztalat ismétlődésére számítani akkor sem, amikor esetleg több ilyen tapasztalatom volt már. És szomorúan hallgatok másokat, amikor egy-két egybevágó tapasztalattól globális ítéleteket mondanak, mert ezzel csak magukat determinálják, ez egy ismert pszichológiai törvényszerűség. Ők persze szeretik úgy magyarázni, hogy "nem volt szerencséjük", mégcsak véletlenül sem észrevéve, hogy a rögeszméik és a valóság alakulása vagy annak megtapasztalása között van némi összefüggés.

Én 30N vagyok, de 20nak nézek ki. Nagyon szép vagyok és gyerekem is van már.

Rengeteg traumán vagyok túl.

Gyerekkori, halál, megcsalás, erőszak.

Nanana ? Olyenkor mivan?