Mit csinálnátok, ha a tanítók nagyon sokat kiabálnának a gyermeketekkel?

Szia! Hasonló helyzetben küzdöttük végig az alsó tagozatot, mint ti. A nevtanból elküldtek, mondván nincs gond a gyerekkel, az iskolapszichológustól is kértem segítséget, mi lehet a gond, ő beült az órákat megnézni, azt mondta, nem csinál semmi „rosszat” a gyerek ilyenkor. Bár mindkét helyen hozzátették, hogy nem való minden iskolatípus minden gyereknek. Nálunk is hamar kiderült, hogy nem egyedi eset, sok gyerek hasonlóképpen szenvedett, csak hát a szülők – mi is – azt gondolják, ez a „normális”, hiszen nincs összehasonlítási alapjuk. Beszéltem a tanítónőkkel, hogy tegyék meg, hogy nem az egész osztály előtt alázzák meg a gyereket, de végül kiderült, nekik ez – iskolai szinten – sztenderd módszerük, a gyerekeket (ahogy ők mondták) „be kell törni”.

Nálunk egy gyerek szüleinek sikerült elérni, hogy az ő gyerekükkel ne ordibáljanak folyton, állítólag vittek egy papírt egy pszcihológustól, amiben le volt írva, hogy kell vele viselkedni (olvastam, no pont úgy kéne minden más gyerekkel is). A slusszpoén, hogy ez a gyerek valóban „problémás” volt, órán rohangált, trágár szavakkal szidta a tanítónőket, a gyerekeket verte (ez érdekes módon nem zavart a tanítónőt) – ebből végül az lett, hogy a gyerekek otthon csodálkozva kérdezték a szüleiktől, hogyan lehet, hogy ezt a „rossz” gyereket szeretik a tanítónők, őket pedig nem, holott ő korántsem viselkednek úgy.

Szerintem az egészben az a gond, hogy alsóban a gyerekeknek szeretniük kellene a tanítónőjüket, mert jobbára még „neki” tanulnak. Ha fenyegetéssel, folyamatos drillben tartással igyekeznek elérni ezt a tanítók, az nem vezet semmi jóra, persze lesznek, akik „betörnek”, és meghúzzák magukat, de olyanok is, akiket ez az egész inkább elvadít az iskolától.

Nem tudom, nektek milyen emlékeitek vannak általános iskolából, nekem a legélénkebb emlékeim mind ahhoz kapcsolódnak, mikor a tanár nyilvásosan, igazságtalanul megalázott, vagy a fiú osztálytársaimat kínozta (akkoriban még fizikailag is). Pedig én csendes-rendes kislány voltam…

Szerintem az alábbi lehetőségeid vannak:

– a kisfiadnak megmondod, hogy engedje el a füle mellett a kiabálást (nem biztos, hogy menni fog, egy nagy igazságérzettel megáldott gyereknél ez nem jön be), és szép lassan „betörik”,

– próbálkozol egy papírral a nevtanból, vagy esetleg segítséget kérsz az iskolapszichológustól, hátha az hat rájuk,

– elhiszed, hogy nem minden tanító és iskola ilyen, és iskolát váltotok.

(Mi is csak 4 év után váltottunk, mert jó fejek voltak a gyerekek és a szülők, így nehéz volt a döntés. De megérte, mert az új suli teljesen más hangulatú. Igaz, ráment úgy egy évünk, hogy a gyerek elhiggye, nem minden tanár rosszindulatú.)

Utolsóval mélyen egyet, sajnos a tanárok még mindig azt hiszik, hogy a gyerekeket be kell törni. Az alsó tagozatos alkalmatlan tanítók miatt utálja annyi gyerek az iskolát.

Én is nagyon szenvedtem alsóban, a tanítónő egy elmebeteg nő volt, aki meg volt győződve, hogy minden 6 éves gyerek maga a Sátán, akinek élete célja, hogy őt idegileg tönkretegye. Ezt megelőzendő mindent elkövetett.

(51. válaszoló vagyok)

Igen, a félelmed jogos, sajnos elég esélyes, hogy egy gyerek a nem neki való környezetben elveszíti a motivációját. Ha sokat szidják, még a végén azt is elhiszi, hogy ő „rossz”, persze ha elég eszes, és látja, hogy nincs igaza a felnőttnek, akkor „csupán” belefásul, hogy tök mindegy, mit csinál, úgysem lesz tőle jobb, nyugodtabb a környezete.

És igen, sajnos az sem biztos, hogy a valós képet mutat, amit a pszichológus lát egy osztályban. Nekem 3.-os volt a fiam, mikor egyszer úgy jött haza, hogy csodálkozva elmesélte, milyen kedélyes napjuk volt végre a tanítónőkkel, mintha nem is ugyanaz a két ember lett volna jelen – kiderült, hogy egész nap bemutató órákat tartottak náluk az ovisoknak, ahol a tanítónők „jól viselkedtek”. (Persze ekkora már én is tudtam, milyen félrevezető egy-egy ilyen bemutató foglalkozás, hiszen annak idején én is bedőltem a pár órára magukra erőltetett mézes-mázos modornak.)

Egyébként én nem gondolom, hogy bármelyik gyereknek egészséges lenne ilyen légkörben töltenie a napjai nagy részét. Viszont ha a szülő azt mondja a gyerekének, hogy „az iskola ilyen, én is így nőttem fel, neked is menni fog”, akkor a gyerek elfogadja, és megpróbálja túlélni a számára normálisnak beállított dolgot. Röviden: nem szabad, hogy túl nagy szakadék tátongjon az iskola által közvetített értékrend és nevelési elvek és a szülőéi között.

(Erről itt egy szórakoztató írás, amit nemrég olvastam: [link]