Ha valaki nem akarja, hogy örökbefogadják. Mit tegyünk, ha egy 8 éves kisfiú a gyermekotthont választja az örökbefogadó család helyett? Erőltessük rá, ami mindenki szerint a javát szolgálja? Vagy ő érzi, neki mi a jó?

:)

Azt azért nem gondoltam, hogy ez olyan érdekes történet, amiből könyvet is lehetne írni. Hogy az előttem szólóhoz csatlakozzam: aki azociális szféra bármelyik területén dolgozik, akár alap, akár szakellátásban, szerintem a kisujjából ráz ki ilyen és még ilyenebb sztorikat. Egyébként azért tényleg jó szakember vagy, mert sokszor megfordult a fejemben, hogy könyvet kellenne írnom azokról a dolgokról, amiket a munkám során láttam, és volt, aki bíztatott is, mondván, nagyon jól tudom érzékeltetni ezeknek a gyerekeknek a drámáját. Talán nem minden pszichológusnak van jó nyelvi érzéke, de a mi szakmánk arra épül, hogy az emberek veséjébe lássunk, ne csak a külső dolgokat. Ha én dolgozom, akkor fél füllel hallgatom, hogy mit mondd az illető, de igazán azt nézem, hogy mit mondd a szeme, a testtartása, az arcszínének finom változásai, az egész metakommunikáció. És ha valakinek el kell mondanom, hogy mit tapasztaltam, akkor ezeket bele kell szőnöm, mert számomra így kerek a történet, ezekkel a finom rezdülésekkel. És mivel gyermekotthoban is dolgozom, ezeket nagyon pontosan dokumentálnom kell, mert sok gyerek, akik megfordulnak nálam, ma még itt vannak, holnap már ott. (Ha szóban beszélgetnénk, hidd el, még fárasztóbb tudok lenni). De nem fogok regényt írni, egyrészt mert (lehet, hogy csak nekem, de a hozzászólások alapján másnak sem) szerintem nem egy eredeti téma, másrészt nem is lenne túl etikus kibeszélnem ezeknek a gyerekeknek a nyűgét, amivel együtt kell élniük. Kicsit furdal is a lelkiismeretem, hogy Gergőt (aki nem Gergő) ilyen részletesen kibeszéltem, de hogy megnyugtassam a lelkiismeretem, neki is elmondtam, hogy még az interneten is rákérdeztem a véleményekre, annyira nem hagyott nyugodni, hogy mivel teszünk neki jót. Hát csak nevetett. Egyébként az áruld már el, hogy mégis mit tudnék tesztelni egy ilyen oldalon? Szerintem arra megvannak a megfelelő fórumok, ha a regényemet szeretném tesztelni, és mégis, miért kellenne szégyellnem, hogy ez csak regény? Miért ne írhattam volna ki egyszerűen, hogy figyeljetek, ilyen és ilyen témában szeretnék egy regényt írni, szerintetek az emberek vevők lesznek rá? Mert fogalmam sincs, hogy a hozzászólásokból mit is lehetne leszűrnöm. Mondjuk, ez nem is az én asztalom, te vagy a könyvkiadó! :)

Egyébként nagyon sokat beszélgettem Gergővel az elmúlt napokban, még kirándulni is elmentünk, bár elég rossz idő volt, egyre már otthon is voltunk, és csak megerősíteni tudom, hogy Gergő egy klassz srác. De azt mondta, hogy ő nem akar magának családot, és hogy már V-éék előtt sem akart, és ő nagyon is jól tudja, hogy mi szeretne lenni és mit akar az életben, de akárhová kerül, ha kiderül, hogy ő intézetis gyerek, akkor semmi másra nem figyelnek, csak arra, hogy ő az. Ugye, milyen okos srác? Egyébként régész akar lenni... És most három napig az ágyat nyomta valami hasmenéses vírussal, pánikroham nem volt, rémálmok sem, és reményeim szerint a hasmenéssel egy kicsit a szorongás is távozott belőle...:) De azért még dolgozni kell rajta, hogy visszataláljon saját magához. Egy pár hét elég volt ahhoz, hogy fenekestül felborítsák egy kisfiú lelkivilágát. És még az a szerencse, hogy ilyen hamar előjöttek a tünetek, és nem ásta mélyebbre magában a szorongást. Gergőnek talán legjobb lenne, ha találna egy személyt vagy egy gyermektelen családot, aki teljesen rá tud hangolódni. De a bizalmát megszerezni nem lesz könnyű senkinek, az már biztos.

Jaj, nagyon kedves vagy, hogy így bíztatsz!

Dagályosra sikerült? Hiszen látod az én hozzászólásaimat...még magamat sem tudom lelőni ha belelendülök :). És teljesen egyetértek azzal, amit írsz. Pontosan ezt látom és tapasztalom, amiket te is. Aki meghallja ezt a szót: gyermekotthon (az rögtön lefordítja magában árvaházra), és megjelenik előtte az arcát szomorúan a rácshoz szorító kisgyerek képe, aki vágyakozva nézi az utcán vonuló boldog családokat. Amiből csak két dolog illúzió, az árva kisgyerek (akik, mint már megállapítottuk mindketten, alig-alig léteznek) és a boldog család (már a szó szirupos értelmében).

Én amúgy nagyon sokat tudok ámuldozni azon, hogy milyen klasszul kisikált, steril társadalomban élünk. Hogy mennyire távol vannak tőlünk azok a dolgok, amik amúgy mindenütt jelen vannak. A gyermekotthonok világa. A fogyatékkal élők. HOl vannak a vakok? A siketek? A hallássérültek? Az autisták? A down kórósak? A szellemi fogyatékkal élők? A mozgássérültek? A krónikusan betegek? Hol vannak a gyászoló emberek? És hová lett a halál? Különöse az utolsó dolog, hová lett? Megdöbbentem, amikor a nyolc éves lányom megjegyezte, hogy ő még sose találkozott vak gyerekkel. És aztán végiggondoltuk, hogy az itt felsoroltak közül sem találkozott sokkal. És ha találkozna, vagy találkozni fog, akkor bizony nagy zavarban lesz, hogy vajon hogy kell viselkedni egy ilyen csodabogárral?

Talán már írtam, hogy én Erdélyben nőttem fel, mégpedig egy igen kicsi faluban, és ott azért másképp nőttem fel, ami most nagyon hiányzik. Nálunk nincs magányos ember. Nincs magányos kismama, anyuka, aki egész nap a férjét várja, mint megváltót, mert megőrül az egész napos gyermekgondozástól és házimunkától (amibe meg is lehet őrülni). És nem csak baba-mama klubbok a megoldások, mert otthon nálunk például ott vannak az öreg bácsik-nénik (főleg bácsik, nem tudom miért, de hihetetlen érzékük van a gyerekekhez), akik az utcán ülve elbohóckodnak az épp csak tipegővel, miközben az anyuka beszalad felrakni a levest főni, és amikor visszajön, a bácsi elmeséli neki fiatalságának egy kalandját, tehát nem mindig csak babákról és mamákról hall...

Jaj, kanyarodok erősen a témától!

De tényleg, ahogy a szociális szféra világa egy ráccsal körülvett terület, úgy nagyon sok minden kirekesztődött ebből az önmegvalósító világból. Szerintem pont ezzel az erőltetett önmegvalósítással uniformizáltuk magunkat. Fantasztikus, hogy ezek a lázadó kamaszok mennyira hasonlóan valósítják meg magukat!

Na, de ez már tényleg nem ide tartozik. Ahogy itt látom, éppen OFF-olok! :)

De köszönöm a bíztatást, talán egyszer tényleg belevágok, főleg, ha körvonalazódna bennem bármi téma, és nem csak általánosságban. Dehát még van időm, addig pedig a szakmámon belül próbálom ráébreszteni az embereket, hogy a még az édes süteménybe is kell só, attól lesz teljes, és minél sokfélébb húst főzünk a levesbe, annál ízletesebb lesz.