Két idézet a Bibliából, ami teljesen leomlasztja a szentháromságot?

Az első oldalon őrtornyista megpróbálta az ideológiájára kínos János 20:28-ot kimagyarázni. Azonban ez alaptalan kapálózás, és semmi nyelvtani alapja sincs. A nyelvtan éppen azt bizonyítja, hogy Tamás Jézusnak mondta: "ho theosz mú", azaz "én Istenem." Semmi utalás nincs arra, hogy miközben ezt Jézusnak mondta, valójában az Atyát szólította volna. Volna ennek kifejezésére sok fordulat: "Felkiáltott az Atyához, fohászkodott, vallást tett az Atya előtt," satöbbi. De ha éppen az van írva, hogy "azt mondta neki: Én Uram és én Istenem", akkor alapjáraton Jézusnak mondta, hogy az ő Istene Jézus.

"Auto", azaz "neki" mondta, hogy "Uram és Istenem." Az "Úr és Isten" Jézus pedig nem hárította el e megszólítást.

Jézus egyértelműen hitvallásként értettte Tamás szavait, hiszen elfogadta azt, és arra válaszolt. A kétkedő Tamás és a feltámadott Jézus találkozásának Őrtornyos magyarázata a legteljesebben elbeszél a bibliai szöveg mellett. Pedig a szöveg összefüggésében az a történet célja, hogy leírja Tamás útját a kétkedéstől a Jézusban, mint Feltámadottban való hitig. A feltámadott Úr ezért felel így Tamás felkiáltására: „Mivel látsz engem Tamás, hiszel; boldogok, akik nem látnak és hisznek". Jézus tehát megerősíti Tamás hitét, amelyet hitvalló felkiáltásában fejezett ki, és amely a kétszeresen hangsúlyozott én ...-mmel csak a közvetlenül előtte álló Jézusra, (nem pedig Istenre, az Atyára) vonatkozhatott (vö. Harris 1992, 108kk). Azokkal az állításokkal, hogy Jézus csak „egy" Isten, és hogy az Újszövetség nem beszél Jézus istenségéről, az imént már foglalkoztunk.

Még egy további fontos tudnivalónk van: Az „én Uram és én Istenem" az Ószövetség gyakori kifejezése, állandósult imádságos megszólítása Istennek, az Atyának (például 2Sám 7,28; 1Kir 18,39; Zsolt 35,23; 50,3; Jer 31,18; Zak 13,9). Mivel ez a hitvallásos és imádságos megszólítás Jézusra vonatkozik, ez megintcsak az Istennel való lényegi egységét mutatja. Harris így foglalja össze:

„Amennyiben Tamás magától mondta ezt a hitvallást, elismerte Jézus uralmát a földi és a mennyei birodalmak, továbbá a saját élete fölött (ho küríosz mou), ugyanígy Jézus lényegi az Atyával, ami igazolta Jézus iránti tiszteletét (ho theosz mou). Ezekben a versekben tehát a küríosz és a theosz címek, és nem tulajdonnevek. Az első közvetve, a második pedig közvetlenül hangsúlyozza a feltámadott Jézus lényegi istenségét" (Harris 1992,10. o.)

Tamás felkiáltása ugyan tényleg megszólítás volt, de egy egyes számú megszólítás határozott személyre szokott volnatkozni, ami egymagában is pótolja a megszólításból esetleg hiányzó, ott nem mindig jelzett határozottságot. De ami a lényeget illeti. Tamás nem "egy istennek", hanem a maga Istenének nevezte Jézust, holott mindketten ismerték a parancsolatot: Ne legyen más istened. Jézus pedig jóváhagyta ezt a szóhasználatot. Amit meg a kend idézett forrása állít (hogy ez hasonló rangú megfogalmazás, mint a 82. zsoltárbeli szózat a bírákhoz), az pusztán keserves erőlködés, hogy egy analóg szóhasználatot ráerőltessen Jézusnek másutt is (mégpedig a bírákénál jóval magasabb rangú) istenségére.

Kecskeméthytől, az 1931-es revízióból kend kisbetűs "istent" idéz a Jn 1,1-ben, de ezt az 1931-es megoldást ő a néhány évvel később véglegesített saját fordításában ismét nagybetűs Istenre javította. Ezt a kendtek kiadványai rendre el szokták hallgatni.

Amit még a kend idézete Tamás felkiáltásához fűz, az nem más, mint más igehelyeknek őrtornyos értelmezés kíséretébn való felvonultatása, hogy elhomályosítsa az éppen szóban forgó igeverset. Főként a Jn 20,31 nem tagad semmit abból, hogy Jézus "az Isten."

Így kell elbánni a kényelmetlen tényekkel, tekintet nélkül arra, hogy Jézus ezt a felkiáltást névértéken elfogadta, ezt mondván Tamásnak: "Láttál és hittél."

Görög Thomasz kai eipen autó: Ho küriosz mú kai ho theosz mú

KIT Thomas-and-he said-to him-The-Lord-of me-and-the-God-of me!

NWT Thomas said to him: ״My Lord and my God!"

ÚVF Tamás ezt válaszolta neki: ״Uram és Istenem!"

Bevezetés

A Társulat szerint Tamás egyszerűen csak felkiáltott érzelmi meglepetésében, Jézushoz fordulva, de valójában Istenhez intézve a szavait.

Szótári és nyelvtani adatok

Ami a szöveget illeti, sem a küriosz, sem a theosz nem áll vocativusban, azaz megszólító módban (a küriosz-é pl. kürie lenne). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Tamás nem Jézusnak mondta, amit mondott. Mindkét főnév előtt ott áll ugyanis a határozott névelő: ho küriosz és ho theosz, ennek pedig döntő jelentősége van.

Ami az ilyen, görög fül számára kissé furcsa névelős szerkezeteket illeti, ez azok közé a sajátos héber és arám nyelvi fordulatok közé tartozik, amelyek az Újszövetség görög szövegében találhatók. A héberben a megszólító módot (vocativus) névelős alanyesettel fejezik ki: pl. Mk 14:36־ban az abba ho patér szó szerint ״Isten, az Atya", magyarán ״Istenem! Atyám!" Az arámban a főnévhez toldott -a (névelő)rag fejezi ki a megszólítást; pl. Mk 5:41 a talitha kumi! Márk arámias görög ״fordítása" szerint to ko- raszion, szó szerint ״a kislány, kelj fel!", magyarán: ״Kislány...!"

Értelmezésbeli lehetőségek

Ha János a görög nyelvi észjárást követve írt, akkor Tamás mondata felismerésből fakadó, Jézusnak szóló felkiáltás: Jézusban végre az Urára és az Istenére ismert. Ha János az eredetileg arámul elhangzó mondatot ״szó szerint" fordította görögre, akkor is egyértelmű, hogy eredetileg megszólító módban, Jézusnak mondta, amit mondott.

Mindez alapján bizonoyssággal elmondható, hogy Tamásnak a felismeréséből megállapítás, végső soron hitvallás fakadt: ״Az én Uram, és az én Istenem!" vagy egyszerűbben, Jézusnak mondva: ״Uram! Istenem!"

Az és kötőszó (kai) nem Tamás Urának és Istenének külön voltára utal, hanem a pátosz egyik kifejező eszköze mind a héberben, mind a görögben. Például Pál áldásai־ ban a ho theosz kai patér szó szerint ״az Isten és Atya", értelme szerint azonban ״az Atya Isten" (lásd lKor 15:24, 2K0r 1:3, 11:31, Gal 1:4, Ef 1:3). Ezért a magyarra fordításban az ״és" kihagyható.

Amit a szöveg nem mond

Tamás szavai nem értelmezhetők pusztán a döbbenet jeleként (״Uramisten!"). Nem csupán felkiáltott, hanem egyértelműen Jézushoz beszélt, neki mondta, amit mondott (autó = neki).

A szövegkörnyezet

Tamás a hitetlenkedésből hitvallásba váltott át, miután Jézus megjelent neki. Jézus pedig nem javította ki, hogy ő csak ״egy isten" a sok közül vagy ״kis i-vel isten" lenne.

A Társulat Tamás szavainak értelmezésekor az előzményekre mutat: Jézus a főpapi imában Atyját nevezte az egyedül igaz Istennek (Jn 17:3), és feltámadása után azt mondta Mária Magdolnának, hogy ״felmegyek ... az én Istenemhez", tehát Jézusnak is volt Istene: Jehova. Jézus azonban ott és akkor nem a Társulat kérdésére akart válaszólni (lehet-e Jézus Isten?).

Főpapi imájában és Máriával való rövid beszélgetésében nem a saját lényének a meghatározásával volt elfoglalva. Imájában a testté, emberré lett Fiú szólal meg: Atyját az 'egyedül igaz Istennek' és Istent 'szent Atyjának' nevezi, miközben arra készül, hogy a bűnös halandók helyett bűnhődjön. Nem csoda, hogy az örök élet Jézus megismerésétől is függ, hiszen ő 'a szent és az igaz' (vö. Csel 3:14, Róm 3:26, lKor 1:30). Máriához már az elbukottnak, sőt elraboltnak hitt, de feltámadt, élő Messiás beszél. Máriának pedig ott, abban a kétségbeesett pillanatban, könnyeitől alig látva ezekre a szavakra volt szüksége: ne kapaszkodjon bele, inkább vigyen üzenetet a tanítványainak, mert fel fog menni az Atyához, aki az övéké is, és az Istenhez, aki az övéké is. Tehát Isten nem hagyta el sem a Messiást, sem őket, hanem győzött a Messiás él, a Messiás Atyja és Istene az övéké is! Nem hiába imádkoztak ('Mi Atyánk...!'), mégiscsak 'velük van az Isten' (Immánuel). Még ez is sok volt Máriának, így nem csoda, hogy Jézus ott, akkor nem is mondott többet.

Tágabb bibliai összefüggések

Jézust a Biblia nemcsak theosz-nak (Istennek / istennek), hanem az Istennek (ho theosz) is nevezi. Láttuk Tamás példáját, de Jézus másik nevének, az Immánuelnek a Máté által megadott görög fordítása met'hémón ho theosz, azaz ״Velünk az Isten".

Helyes fordítások és értelmezések

Angolul: ״My Lord and my God!" (KJV, NKJV, RSV, NRSV, NASB, NIV, NEB, REB, NBV stb.).

Magyarul: ״Én Uram, én Istenem!" (Soós, Békés-Dalos); ״Én Uram és Istenem!" (Katolikus); ״Én Uram, és én Istenem!" (Károli, Kecskeméthy, Masznyik, Raffay, Czeglédy, Ökumenikus, Buday, Ravasz, Vida, Csia, Káldi).

A Társulat tanítása és a fordítás közötti összefüggés

A Társulat tagadja, hogy Jézusban az Isten, a Fiú járt volna közöttünk, és halt volna váltsághalált. Ezért Tamás szavait igyekszik úgy fordítani és értelmezni, hogy azok ne hangozzanak felismerésből fakadó hitvallásként.

Összefoglalás

A bibliavers szerint Tamás Jézusban az Urára és az Istenére ismert, Jézus pedig elfogadta hitvallását.

A Szentháromság tanítását előbb fel kéne fogni, ajánlom elolvasásra:

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

Na, előkerült az 1Kor 11:3 is. Ha abból az állításból, hogy

* "Krisztusnak feje az Isten"

arra kéne következtetnünk, hogy Krisztus nem lehet Isten, akkor ugyanezzel a "logikával" abból, hogy

* "az asszonynak feje a férfiú"

meg az következne, hogy az asszony külön fajba tartozik, mint a férfi. Pedig tudjuk, hogy a férj és a feleség között nincsen értékbeli különbség, mindketten Isten képmását hordozó emberek. Szerepükben a Biblia alapján azonban van különbség: a feleség alárendell magát a fékének, a férj pedig szerető feje feleségének.

Vagy pedig ebből, hogy

"minden férfiúnak feje a Krisztus"

az következne, hogy Krisztus nem lehet ember, sem férfi, holott tudjuk, hogy mindkettő igaz lett rá megtestesülésénél fogva.

Mellesleg nem okoz ez gondot, hiszen a trinitarizmus mindig elismerte, hogy a Fiú emberként valóban „kisebb” volt az Atyánál, és mint Messiás, mint ember, az őt küldő Istentől való teljes függőségben élt, ezért és ebben az értelemben mondható el, hogy „a Krisztus feje az Isten”.

Az Istenember, Krisztus feje az Isten, amennyiben az ő egész váltságmunkája az Atya akaratában rejlett, és Krisztus maga megmondotta, miért jött, t. i. hogy Atyjának akaratát teljesítse (Ján. 4,34. 5,30. 6,38.) Az isteni Igéről, mint ilyenről, itt nincs szó, hanem Krisztusról, az emberré lett Igéről. Az isteni Ige magában véve nincs alávetve az Atyának, hanem Istentől Isten az.

[link]

Ahogy a káté kérdés mondja isten bár lényegében 1 de személében három ugy mint atya fiu és szentlélek....ezt emberi észel megérteni nemlehet csak hit által elfogadni

az egész biblia hiten alapszik

Kérdező, még találtam egy igehelyet és ha nagyon akarom akkor bele tudom magyarázni a hármas dolgot:

Mózes I. 18/2: És felemelé az ő szemeit, és láttá, hogy ímé három férfiú áll ő előtte.."

Itt a rejtély kulcsa: középső az Isten, jobb szélén Jézus bal szélén a Szentlélek. Meg a hit. Elhiszed?

„Elohim” - Isten az egyetlen, akit joggal Istennek lehet nevezni, minden más istenkép hamis, torz, bálvány, pótlék. A héber elohim (אֱלהִים) jelentése csak akkor "istenek", ha utána az ige is többes számban van (pár kivétellel pogány istenek), de ha az ige egyes számban áll, akkor a jelentése "az Istenség" (ui. a héber a főnév többes számú alakjával képez elvont főnevet). Vagyis a Biblia a héber "isten" (él, éloah) többes számú alakját (elohim) is gyakran használja; ez azonban nem többességet jelent, nem "istenekre" utal, hanem a héber nyelvi sajátossága: a többesszámú alak elvont főnevek kifejezésére is szolgál (Elohim = Istenség).

Az Őrtorony Társulat bibliai lexikonában a „Elohim” címszó alatt először azt állapítja meg, hogy a héber „Elohim” szó pusztán nyelvtanilag többesszámú alak. Szó szerint „istenek”-et jelent. Jehova Tanúi azonban helyesen mutatnak rá, hogy az „Elohim” ott, ahol a teremtő Istenre, Izrael Istenére vonatkozik, egyesszámú állítmánnyal, tulajdonságokkal szerepel. („Elohim teremtette”, „Elohim szólt” stb.). E megfigyelések szerint Elohim ezekben az esetekben nem lehet számszerű többesszám (más, ha az „elohim” angyali lényeket, emberek bíráit stb. jelöli). Akkor viszont milyen többesszám? A „szentháromsági többesszámot” (Atya, Fiú, Szentlélek Elohimként nyilatkoztatja ki magát) Jehova Tanúi előítéletük miatt magától értetődően kizárják. Ehelyett „felséges, dicsőséges, gazdagságos többesszámot” feltételeznek , Jehovára alkalmazva az 'Elohim'-ot a fenség, dicsőség, gazdagság értelmében használják” (Segítség a Biblia megértéséhez 354 k.).

Meg kell itt jegyeznünk, hogy ez a magyarázat semmiképpen sem egyértelmű. Igaz, hogy a teremtő Istenre tekintve nem zárható ki a „felséges többes”. Más értelmezési lehetőségek (plurális deliberationis, plurális amplitudinis vagy plurális trinitatis - tanácskozó, magasztos vagy szentháromsági többesszám) is hasonlóképpen valószínűek. Mindenesetre figyelni kell arra, hogy a szentháromsági többes - például lMóz 1,26-ra tekintettel - az óegyház korától a XX. századig (Kari Barth) az „Elohim” klasszikus jelentésének számított. Az ószövetséges Claus Westermann persze a „plurális deliberationis”-ért mint az önmagával való tanácskozás stílusformájáért szállt síkra, és a (Jehova Tanúi által kedvelt) felséges többesre tekintettel írja: „Általánosan feladták azt a korábbi magyarázatot, hogy itt plurális majestatisról (felséges többes) lenne szó, mivel ilyen nincs a héber igében” (Westermann 1976, 200. o.).

* [link]

* [link]

A "teremtsünk embert a mi képmásunkra" magyarázat pedig szintén magát csapja agyon, továbbá megint csak a modalizmussal keveri össze a háromságtant, mivel ez azt vallja, hogy itt az egyik isteni személy (Atya) szól a másikhoz (a Fiúhoz), hogy teremtsünk. De a következő vers egyértelművé teszi, hogy a teremtés és a képmásiság az Istenre vonatkozik, tehát a költőies nyelven leírt párbeszéd is Istenen belül történt és nem Isten és egy teremtése között:

"Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá...."

"Isten megteremtette az embert, saját képmására...."

Ezzel egyértelművé válik, hogy akihez először szólt (a Fiú) az szintúgy Isten, mint az Atya - hiszen oda van írva, hogy Isten képmására, és a "képmásunkra" kifejezés pedig kiterjeszti az istenséget a megszólítottra. konkrétan kimondja a Biblia, hogy egyedül JHVH Isten teremtett, ezzel kizár minden JHVH-n kívüli dolgot a teremtésben való közreműködésből. Így ha a Fiút teremtőnek mondja, akkor őt Istenen belül kell elhelyeznünk, nem pedig kívül. Ha a kőművesnek egy segédmunkás segített építkezni, akkor már nem mondható el a kőművesről, hogy egyedül ő építette a házat. Márpedig itt pontosan erről van szó. Egyedül Isten teremtett, mégis több személy, így e személyek az egy Istenen belül kell el elhelyezni, máskülönben önellentmondás volna.

A teremtés csakis isteni képesség, sőt teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető. Isten ugyanis egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.

Az egyes szám nem zárja ki, hogy Istenben van pluralitás, hiszen van rá bibliai precedens, hogy az egyes szám több személyt jelent:

"Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket." (Ter 1:27)

Az "őt" szó egyes számú, mégis beleérti mindkét ősszülőt, sőt az egész emberi nemet.

"Meg is kérdezte: "Mi a neved?" "Légiónak hívnak - válaszolta -, mert sokan vagyunk." Egyúttal nagyon kérte, ne zavarja el őket erről a vidékről." (Mk 5:9-10)

Itt is azt látod, hogy az egyik démon egyes számba beszélve képviseli az összeset.

"Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: "Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?" Így válaszoltam: "Itt vagyok, engem küldj el!"" (Ézsaiás/Izajás 6:8)

Így ha Isten egyes számban beszélt az Ószövetségben, az egyáltalán nem zárja ki azt, hogy több személyből állna, ugyanis:

1. Az egyes szám utalhat a (nem a személyi, hanem) lényegi egységére, hiszen a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével.

2. Beszélhet az egyik isteni személy egyúttal képviselve a másik kettőt, mint a fenti példában láttad: spokesman representing all.

3. Azt nem is állítottuk, hogy az Ószövetségben már ki lett nyilatkoztatva Isten hármassága, hanem ott még csak halvány sejtetések, utalások vannak arra, amely az Újszövetségben áll össze egységes egésszé, így nyugodtan elmondható, hogy ez a kinyilatkoztatás adott fokán természetes.

Eddig azt bizonyítottam, hogy miért nem zárja ki az eddigi beszédmód a pluralitást, most mutassunk arra példát, hogy mi az ami kizárja a nem-pluralitását, hiszen lássuk meg, hogy még az Ószövetség is utal az Istenben lévő pluralitás:

"Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá." (Ter 1:26)

"Azután így szólt az Úristen: "Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!"" (Ter 1:22)

"...szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!" (Ter 11:7)

"...hallottam az Úr szavát, amint így szólt: "Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?" Így válaszoltam: "Itt vagyok, engem küldj el!"" (Iz 6:8)

"Kihez hasonlíthatnátok engem, és kivel vethetnétek egybe? Kihez mérhetnétek engem, hogy hasonlók lennénk?" (Iz 46,5)

A Biblia sehol sem nevezi Krisztust teremtettnek (ktisztheisz), teremtménynek (ktiszma) vagy első teremtménynek (prótoktiszma vagy prótoktiszisz). Továbbá a Biblia kijelenti, hogy ő teremtett mindent, és nélküle semmi sem jött létre, ami lett (Jn 1:3, Kol 1:15-17). Mindebből logikusan következik, hogy nem tartozhat a teremtett, lett dolgok közé, tehát "első teremtmény" sem lehet. A Bibliában csak egy Teremtő van, maga Isten (1Móz 2:4-7, Csel 14:15), Isten pedig mindent saját maga teremtett a saját kezével (Neh 9:6, Ézs 44:24, 45:12, 48:13, Zsolt 95:5-6). A teremtés egyedül és közvetlenül Isten műve. Más kérdés, hogy Isten több, mint Atya: Fiú is, és amikor Isten teremtett, akkor az Atya, a Fiú és a Szentlélek teremtett. Egyedül Isten a teremtő (1Móz 1:1, Neh 9:6, Zsolt 102:26, Ézs 44:24, 45:12,18, Csel 7:49-50, 17:24, Zsid 11:3). Teremtő az Atya (Ef 3:14-15), a Fiú (Jn 1:1-4, Kol 1:16, Zsid 1:2) és a Szentlélek (1Móz 1:2, Jób 33:4, Zsolt 104:30), mégsincs három teremtő Isten, csak egy.

A "teremtsünk embert a mi képmásunkra" magyarázat pedig szintén magát csapja agyon, továbbá megint csak a modalizmussal keveri össze a háromságtant, mivel ez azt vallja, hogy itt az egyik isteni személy (Atya) szól a másikhoz (a Fiúhoz), hogy teremtsünk. De a következő vers egyértelművé teszi, hogy a teremtés és a képmásiság az Istenre vonatkozik, tehát a költőies nyelven leírt párbeszéd is Istenen belül történt és nem Isten és egy teremtése között:

"Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá...."

"Isten megteremtette az embert, saját képmására...."

Ezzel egyértelművé válik, hogy akihez először szólt (a Fiú) az szintúgy Isten, mint az Atya - hiszen oda van írva, hogy Isten képmására, és a "képmásunkra" kifejezés pedig kiterjeszti az istenséget a megszólítottra. konkrétan kimondja a Biblia, hogy egyedül JHVH Isten teremtett, ezzel kizár minden JHVH-n kívüli dolgot a teremtésben való közreműködésből. Így ha a Fiút teremtőnek mondja, akkor őt Istenen belül kell elhelyeznünk, nem pedig kívül. Ha a kőművesnek egy segédmunkás segített építkezni, akkor már nem mondható el a kőművesről, hogy egyedül ő építette a házat. Márpedig itt pontosan erről van szó. Egyedül Isten teremtett, mégis több személy, így e személyek az egy Istenen belül kell el elhelyezni, máskülönben önellentmondás volna.

A teremtés csakis isteni képesség, sőt teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető. Isten ugyanis egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.