Mit tegyek? Nem sokára költözünk! Van egy kutyám akit nagyon szeretek, de sajna nem vihetem magammal mert panelba megyünk!

pedig vinned kéne magaddal.a kutyudnak mind1 lenne hogy hol van,csak veled legyen.

és mi az,hogy a párod nem tűri meg?:O

állj a sarkadra(és nem kioktatásból mondom)

15 éves voltam, amikor a bátyámnak a csaja ultimátumot adott a bátyámnak egy ilyen összeköltözésnél, merthogy ő sem viselte el bent a kutyát. A tesóm a csaj választotta a kutya helyett. Nekem akkor még nem is volt kutyám, de már akkor biztos voltam benne, hogy nagyon rosszul döntött. Nem a kutya miatt, neki jó helye lett, nagymamához került, ahol ha nem is tisztességesen tartva, hanem halálra kényeztetve de élt 12 évet.

Én már 15 évesen úgy gondoltam, hogy ilyen kompromisszumba belemenni egy kapcsolat kedvéért vállalhatatlan, és további problémákat jelez előre. Más tészta, ha már együtt vagytok, te kitalálod, hogy kutyát akarsz, de ő nem engedi. Én ezt se tudnám megbocsájtani, de ez egy vállalható döntés, nincs mit vitázni rajta. De ha megismert és megszeretett valakit, akinek már van kutyája, és el akarja paterolni a kutyát, ott nagy a gáz.

Tudod az a szomorú, hogy igazam lett. Zsarnok kisasszony kihisztizett egy lakást a saját nevére, igaz csak a teljes berendezést fizette a tesóm, meg a felújítást, de az is több millió tétel. Mikor a tesómnak kezdett elege lenni, és elkezdett albérletet keresni, a kisasszony "véletlenül" teherbe esett. A baba első évére jó volt a kapcsolatuk, mert a gyerekkel foglalkoztak, de aztán rosszabb lett mint valaha volt. Most ott állnak egy 3 éves babával, a tesómnak kínlódás a közös élet, semmi közös nincs benne meg abban a hárpiában, és nem tudják mi legyen, mert azt sem szeretné ha a gyerek apa nélkül nőne fel.

Mindig eszembe jut, hogy ott, akkor döntött rosszul mikor feltették neki a kérdést, hogy a "kutya vagy én". Ekkor határoztam el, hogy ha ilyennel kerülök szembe, akkor garantáltan az lesz a válaszom, hogy a kutya, és örülök, hogy időben kiderül, sajnálom, hogy feleslegesen vesztegettük egymás idejét.

Nekem az az érzésem, hogy aki tényleg engem szeret, az a kutyámmal együtt szeret. Mint ahogy én is a feleslegesen k.urva drágán vásárolt kütyüjeivel, a szanaszét dobált zokniaival, a munkamániájával, és a kivagyiságával együtt szeretem a páromat.

Aki őszintén szeret valakit, az képes érte áldozatokat hozni. Az én párom sem szereti a kutyákat, mégis perpill két kutyával és egy macskával él együtt, lakásban. Az volt a feltétele, hogy neki ne legyen velük gondja. Ne kelljen utánuk takarítania, ne kelljen sétáltatnia, ne kelljen orvoshoz vinnie, és lehetőleg ne is zavarják otthon. Én cserébe takarítok, tisztán tartom az állatokat, sétálok velük annyit, hogy otthon csak aludni legyen kedvül, és egyetlen egyszer szorultam a párom segítségére, mikor fekvőgipszem volt. Szívesen sétáltatott, pedig utálja sétáltatni őket, mert nem érti a nyelvüket, nem tud velük kommunikálni, rángatják össze vissza. Tudod miért tette mégis szívesen? Mert szeret, és tudta, hogy nekem nagyon fontos, hogy a lábadozásom ideje alatt velem legyenek a kutyáim, és ne barátokhoz elpasszolva, vagy kutyapanzióban.

Aki szeret valakit, az képes kompromisszumra. Én lennék a legboldogabb ember, ha a párom is osztozna velem a kutyaimádatomon, ha együtt készülnénk vizsgákra a kutyákkal, ha jönne velem nagyokat sétálni, de nem teszi. Még csak el se kísér soha kutyát sétáltatni. Én pedig örülök neki, hogy legalább elfogadja, hogy én ilyen vagyok, és amíg nem okoznak neki az állatok gondot, addig nem pampog miattuk (csak néha egy kicsit).

Alaposan gondold át, hogy ő-e az igazi, mert még nagyon fiatal vagy, nagyon sok minden válozhat az életedben. Ha 3 év múlva elhagy, és rájössz, hogy egy senkiért kellett meghalnia a kutyádnak, sosem fogod megbocsájtani magadnak. Nem csak a kutya miatt, magad miatt sem, hiszen nem lesz ott a négy lábú társad, akinek a vállán kisírhatod magad a szakítás után.