Miért csinálják ezt a férfiak a társkeresőn, ha korrekten megírom nekik, hogy bocs, de mást keresek?

"A barátod lehet hogy ilyen, de te nem vagy ilyen."

A barátom szerint viszont ilyen vagyok. Az ő véleményére adok, a tiéd viszont a kutyát sem érdekli. Sajnálom :(

54, Mivel még a felhasználó nevedet sem jeleníted meg, ezért csak tippelni tudok melyik válaszok lehetnek a tieid, de azokból szerintem nem ez jön le.

A szeretett emberekkel, közelállókkal mindenki kedves és megértő tud lenni. Ez nem jellem.

A mérce mindig a konfliktus helyzet. Ez az emberi kapcsolatokban is így van. Akkor derül ki hogy egy ember valójában milyen, amikor konfliktusod lesz vele. Jó pofát mindenki tud vágni amíg minden rendben, de önkritikára, empátiára, kegyelemre kevés ember képes.

Tudod, mi a baromi zavaró? Hogy empátiáról beszélsz, miközben benned nincs. Vagyis de, de csak egyirányúan, a férfiak felé, a nőket meg úgy állítod be, hogy nekik milyen jó. Annyira jó lenne, ha ez igaz lenne. De nem igaz. Talán vannak kiváltságos nők, akiket sosem utasítanak vissza, és minden az ölükbe hull, de férfiakból is van ilyen. De el kell mondanom, a valóság az, hogy mindkét nemnek, főleg ha elüt az átlagtól, rosszabbak a szociális készségei, rossz családból jött, stb. nehéz. A különbség csak emberileg annyi, hogy ki hogyan kezeli a kudarcokat.

Szerinted, minket, nőket, sosem utasítanak vissza férfiak? Visszautasítás ám az is, ha szexért párkapcsolatot vagy jövőbeli párkapcsolatot hazudnak. Vagy minket nem érhet annyi kudarc az életben, hogy ugyanezt érezzük? És miért kéne empátiát éreznem az iránt, aki engem bánt, miközben én semmit nem ártottam neki? Ezen logika alapján az alkoholista apámnak is mindent el kellett volna néznem, mert szegényt gyerekkorában elhanyagolták, és mindhárom felesége elhagyta, mert önző módon bánt velük, amit aztán rajtam, a saját lányán vert le. Vagy akkor kivetíthetném én is az összes férfira minden férfiaktól kapott sérelmemet, hiszen kaptam belőle bőven. Mégsem teszem. Vagy azt hiszed, társkeresőn sosem mondta nekünk férfi, hogy bocs, de mégsem? Akár külső, akár belső tulajdonságok miatt? Mert de, velem egészen biztosan megtörtént, és azon a nőismerősömön kívül mindenkivel, aki 16 éves kora óta kapcsolatban van ugyanazzal a férfival. Beszélgettünk, aztán jött nálam szebb, kedvesebb, elérhetőbb, hozzá passzolóbb. Ilyen az élet, lapozzunk.

Úgy gondolod, hogy nekünk, nőknek, nem esik rosszul, hogy próbálunk valakivel normálisak és korrektek lenni, és ilyeneket kapunk? Szerinted, ha minket elküldenek a kanyámba, ler...bancoznak, azt vágják a fejünkhöz, hogy ocsmányok vagyunk, csak dugásra vagyunk jók, stb., az nekünk nem fáj? Nem rombolja az önbizalmunkat? Főleg, ha az illető a semmiből jött oda, nem is társkeresőn, ergo vehetjük úgy is, hogy házhoz jött a pofonért.

És tudod te, hogy én nőként hányszor kaptam meg, hogy én milyen ez meg az vagyok? Úgy gondolod, hogy engem nem cikiztek, nem mutogattak rám a pasik, meg mutatták, hogy hányinger vagyok? Szerinted nekem soha senki nem mondott olyat, hogy bottal sem piszkálna meg? És ha el is hiszed, úgy gondolod, hogy ez kirívó eset? Úgy gondolod, hogy minden nőnek annyi az élet, hogy bomlanak utánuk a férfiak, sosem bántják őket, sosem utasítják el őket, és válogathatnak a jobbnál jobb partik közül? Úgy örülnék, ha ez így lenne, mert akkor nem kellett volna több százezret elvernem pszichológusra az évek alatt, hogy segítsen rendbetenni a testképemet, az önértékelésemet. Merthogy nagyon sokáig értéktelennek éreztem magam, aki senkinek sem elég jó. Vagy azért van annyi testképzavaros, bulémiás, anorexiás, stb. nő, mert ők állandóan a jó dolgokat kapták? De azt kell mondanom, hogy aki nem illik bele a dobozba, legyen akármilyen nemiszerv a lába között, kudarcok, csalódások és pofáraesések hada vár rá mind a másik nem részéről, mind az élet egyéb területein. És rajta múlik, hogy mit kezd az életével.

És oké, ha egy nőt egyetlen egyszer küldenek el melegebb éghajlatra, az tényleg nem akkora érvágás. De a kérdező sem egy esetet mondott, hanem jóval többet. Szerinted annak milyen hatása van, ha sok ilyet kap valaki? Nem rendül meg mondjuk a bizalma a férfiakban? Sőt, ha ilyesmi élőben történik meg akár egyszer is, el tudod képzelni, hogy mennyire félelmetes? Hát ha még fizikai demonstráció is kapcsolódik hozzá? Az utcán meg végignézik ezt, de senki nem lép közbe, mert nem az ő dolguk? Eléggé tönkre tudja tenni az embert. És szerinted a nők közül mindenkinek tök egészséges az önértékelése, hogy mindezt félvállról vegye, és ne vegye magára? Csak mert én több olyan nőt ismerek, aki önbizalomhiánnyal, csúfosan rossz önértékeléssel rendelkezik, mint aki rendben van. Volt, akinek napokig kellett magyaráznom, hogy nem vele van baj, hogy elutasított valakit, aki nem volt neki szimpatikus. Ő szerinted hányszor csalódott, mit kapott a másik nemtől, ha ettől ennyire megtörik?

Engem is borzasztó sok csalódás ért az életben, a másik nem részéről is, én kezdeményeztem nőként nem is egyszer, pofára is estem jópárszor. Volt, hogy a világot hibáztattam, hogy miért nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok, aztán kinőttem a gyerekkorból és megtanultam felelősséget vállalni magamért. Megértettem, hogy ha engem mindenhol elutasítanak, ha soha nem kapok egy fia pozitív visszajelzést sem a külvilágtól, akkor valami hiba bennem is kell, hogy legyen. Mert ha én akkora nagy parti lennék, olyan gyönyörű, kedves, bájos, remek szociális képességekkel, intelligenciával, stb., akkor lenne jópár irigyem, de amúgy imádnának az emberek körülöttem. Hát, márpedig nem így volt. Aztán rohadt sok munka, sírás, fájdalom és egyebek után összekaptam magam. Segítséget nem kaptam, jódarabig csak visszahúzást: ezeket az embereket meg leépítettem a fenébe. Érdekes módon azóta nincs problémám az emberi kapcsolatok kialakításával. De ha nem változok, akkor ma is egyedül lennék.

Hogy sajnálom-e azt, akit sok kudarc ért? Alapvetően igen. Sokan vagyunk így, baromi mocsok dolog. Engem többször pillanatok választottak el attól, hogy öngyilkos legyek. De felnőtt emberként sosem vertem le másokon a saját nyomoromat. Hogy sajnálom-e azt, akit sok kudarc ér, és ezt ártatlan embereken veri le ahelyett, hogy magába nézne? Valahol igen, de ez már az ő felelőssége. Van más választása. Csak az nehezebb, mint az egész világot hibáztatni. Vagy komolyan, sajnáljuk a sorozatgyilkosokat, akiknek hányattatott gyerekkoruk volt, ezért váltak ilyenné? Mert ezen logika alapján így kellene tenni. Sok millió embernek volt pocsék gyerekkora, mégsem vált gyilkossá.

És ha valaki ártásnak éli meg azt, hogy élek a személyes szabadságjogommal, és visszautasítok valakit, mert nekem nem szimpatikus/van barátom/van benne valami, ami nekem kizáró ok, akkor az az ember beteg. Nem rakhatja rám egy vadidegen ember a saját boldogságának a felelősségét! És ha mindenki elutasítja, továbbra is azt mondom, hogy mélyen magába kéne néznie.

És sajnálom, de nőként én is egy érző lény vagyok, akinek fáj, hogy ha teljesen ok nélkül bántják. És nem érzem magam attól jobban, hogy neki is rossz. És igen, ezeknek az embereknek sok esetben segítségre lenne szükségük: de segíteni azon lehet, aki hagyja, hogy segítsenek rajta. Sajnálatból viszont senkivel nem fogok megpróbálni kapcsolatot kialakítani.

De gondolom, a mi problémáink, sérelmeink, traumáink úgysem számítanak, és nekünk rezzenéstelen arccal, fájdalom nélkül el kell viselnünk, ha mindenféle ocsmányságot ránk zúdítanak, mert a férfiak kezdeményeznek.

56, Kettőnk közül melyikünk veszi vajon személyesebbre a figurát? :D Azonkívül, hogy minisítgetsz engem is meg VincentLaw-ot is incelnek, elmebetegnek, csúnyának meg mindenfélének, érdemi érvből kevés van a zsebedben. Talán pont ezért pótolod mással.

A mondandód fő vonala sértegetésből és cinizmusból áll, az enyém pedig abból hogy perspektívába helyezem a kérdés tárgyát.

57, Na ez így azért egész más. Ez egy sokkal teljesebb és összetettebb kép, mint ami idáig leírásra került és sok mindenben igazad is van.

Ne érts engem félre, nem csak a férfiak felé van bennem empátia, de ez alatt a kérdés alatt éppen elég egyoldalú volt a női oldal így is. Ha ez az írásod az első oldalon szerepelne, akkor lehet hogy hozzá sem szólok, mert ugyan nem értek egyet minden pontjával, de sokkal szélesebben értelmezel.

Abban is teljesen igazad van, hogy ez a helyzet annak az embernek a saját felelőssége, aki benne van és tehet róla.

Viszont ha megjártad a hadak útját ahogy írod, akkor éppen te tudod a legjobban, hogy mennyire nyomorult is az az ember és mit jelent amikor én mégis inkább azt szánom, aki beszólt valami ocsmányat.

És miért választok oldalt együttérzésre nem a sérelem, hanem a nyomorúság mértéke alapján.

Ettől még ugyanolyan együttérzésre érdemes, amikor egy nő kapja a testszégyenítést, mert kilóg a "dobozból".

"Szerinted annak milyen hatása van, ha sok ilyet kap valaki?"

Szerintem ennek konkrétan nem sok. Ha egy elutasítás után írogatnak vissza válasznak ilyeneket akkor kétlem, hogy érdemi hatása lenne, mert nyilvánvaló az indok és az éppen nem az, hogy érdektelen vagy visszataszító a nő. Ha a semmiből vagy ismerősöktől kapja ezt valaki, na az gáz. Az romboló.

"De gondolom, a mi problémáink, sérelmeink, traumáink úgysem számítanak, és nekünk rezzenéstelen arccal, fájdalom nélkül el kell viselnünk, ha mindenféle ocsmányságot ránk zúdítanak, mert a férfiak kezdeményeznek."

Nem. Mondok erre egy másik helyzetet, hátha úgy szemléletesebb hogyan gondolom ezt. Sokan sérelmezik és zavarja őket, ha egy koszos büdös alkoholista csöves odamegy hozzájuk és vagy kimondják vagy csak magukban gondolják, hogy "menj innen a ***** már". Pedig téged ő nagyjából 5-10 másodpercig zavar, amíg elmész mellette. Viszont neki ez a nyomorúság az egész élete. Tehet róla? Valószínüleg. De akkor is..., nekem nincs pofám azt hangoztatni, hogy engem mennyire zavar arra az 5-10 másodpercre az életemben.