Azért látjuk a csillagokat, mert a fényük eljött a szemünkig?

Ja...

Ráadásul az Androméda történetesen éppen hogy egyre közeledik felénk.

No...

[link]

Én ebből azt vélem kiolvasni, hogy több csillag jön létre galaxisunkban, mint amennyi elpusztul, mivel a döntő többségük élettartama iszonyúan nagy. Ez nyilván igaz volt már a Föld kialakulásától kezdve, és aligha kétséges, hogy az Andromédában is jelenleg ez történik.

#33: "Biztosan van is ilyen fényesedés, lehet, hogy a dinók kevésbé csillagos eget láttak."

Lehet, de ha kb. az akkori este is hasonlóan sötét/világos volt, mint manapság, akkor feltehetőleg a Benoît Mandelbrot második megoldása mégis kimutathatóan működik. Vagyis ebben az esetben a látható fényáramlást akadályozó tényezők aránya kérdésessé válik. :)

Megyek is egy időgépért (láttam egyet egy közeli outletben, horpadt oldallemezzel, így persze olcsón bérelhető 250 millió éves hatókörrel - tehát nem a legmodernebb, de nekem csak erre telik, bocs), és majd jövök vissza a válasszal, de nem úgy, mint múltkor, amikor rosszul kalkulálta ki a gép a visszatérési pontot, és előbb válaszoltam, mielőtt kérdeztél/állítottál volna (nem tudom, most sikerült jó idősorrendben válaszolni???)

Ilyenkor mindig azt hiszed, hogy hülyeségeket hordok össze, pedig csak az a vacak időgép... :/

Valószínűleg inkább a pár milliárd évvel ezelőttit kéne nézni.

Kérdés, hogy keletkezett-e annyival több csillag azóta, amennyivel több galaxis sétált ki a nem túlságosan vöröseltolódott, látható körből.

Amúgy az is kérdés, hogy miről beszélünk, a szabad szemmel láthatókról vagy mindenről, ami a látható tartományban sugároz körben.

Mert ha az első, akkor gyakorlatilag a Tejút csillagain és pár, pöttynek látszó galaxison kívül nincs mit figyelembe venni.

Bármi, amitől fényesebbnek látjuk az éjszaka.

Túl sok az ismeretlen a képletben, de éppen ezért szvsz. a második megoldás létezése, és esetleg nagyobb hatóereje a véltnél, nem kizárható.

Szerintem az összes felvetett szempont részt vesz az eredményben, ismeretlen arányban.

Visszatérve a fraktálos témára.

- Egy galaxison belül, legalábbis itt a szélén túl kevés a csillag, hogy teletöltse az eget.

- A nem a mi galaxisunkban lévő csillagok túlnyomó többsége másik galaxisokban tömörül, köztük alig van.

- A galaxisok is klaszterekbe tömörülnek, azok sem töltik ki homogén módon az űrt.

Szóval mindig, mindenhol van csillagok közti rés, ahol nincs semmi fénysugárzó.

Talán végtelenig látható univerzumban nem lenne így.

Az viszont az aktuális látványtól gyakorlatilag csak a vöröseltolódás miatti elvesző fényben különbözik.

A komplett spektrumon meg látható egy csaknem homogén sugárzás.

Ergo: valószínű, hogy a "nem teliben világító ég" oka LEGFŐKÉPP, elsősorban pont a vöröseltolódás.

Wadmlac(#37): "Egy galaxison belül, legalábbis itt a szélén túl kevés a csillag, hogy teletöltse az eget."

Hát, éppenséggel nem, vagy te egy kicsit szabadosabban használod a "szélén" kifejezést. Amit Tejútnak nevezünk az égen, az tulajképp ugye a galaxisunk pereme, és történetesen itt sűrűbbnek látjuk a csillagok mennyiségét, tényleg tejszerűen sűrűn (bár halványan), de ez csak optikai csalódás, mert galaxisunk korong alakú, és mi az egyik kar belsejében vagyunk, tehát szó szerint nem a galaxis szélén, hanem a korotációs körön, ami azért beljebb esik, ám innen a korong síkjának irányában kifelé nézve a látásunk tartományába értelemszerűen több csillag esik bele, mintha a korongra merőleges irányba vizslatnánk a csillagokat. Tehát kevés csillag is alkalmas arra, hogy tejszerűen sűrűvé változtassa a fizikailag nem sűrűn elhelyezkedő csillagok látképét, ám a mi esetünkben pont arrafelé látunk látszólag kevesebb csillagot, mint amerre fizikailag a valóságban több van.

[link]

Ez a mi galaxisunk. Nem lehetetlen, hogy ha egy gömb-, vagy erősen gömb alakba hajló galaxisban élnénk (mondjuk kb. hasonlóan mélyen a belsejében, mint ahol van a korotációs kör is a Tejútrendszerben), akkor ilyen csillagsűrűség mellett ott mindenfelé Tejutat látnánk, és szerintem mindenképpen kellene ott számolni a Benoît Mandelbrot féle paradoxon feloldással (persze ott lehet, hogy nem is érzékelnék annyira az Olbers-paradoxont), ill. a #10-es sadam féle megjegyzésben sorolt egyéb okokkal is. Én úgy gondolom, hogy ott éppen hogy a vöröseltolódásból adódó hatásra legyintenének rá.

"ám a mi esetünkben pont arrafelé látunk látszólag kevesebb csillagot, mint amerre fizikailag a valóságban több van."

Hát ez nem nagyon igaz. Illetve ha nagyon szigorúan vesszük, akkor pont de, mert a galaxis középponjának irányában pont sötét ködök vannak. De egyébként a Tejút sávja pont a galaxis középponjtának irányában (Sagittarius csillagkép) a legfényesebb, és a galaxis középponjával ellentétes irányban a leghalványabb (Auriga csillagkép).

[link]

[link]

Értelemszerűen ha nem a galaxis síkjában szemlélődünk, akkor még kevesebb csillagképet látunk, ebben igazad van.

#39 "Hát ez nem nagyon igaz."

Nem igazán értem. A galaxis szélén nyilvánvalóan kevesebb csillag van, mint a belsejében, még ott is, ahol a korotációs kör van. Értelemszerűen a Tejútnak nem arról a részéről beszélek ilyenkor, amelyiket a galaxis középpontján át vizsgálok, hanem arról ami azzal ellentétes irányú. Vagy arra gondolsz, hogy onnan nem is látunk Tejutat?