Hogy nevezik az ilyen szülöket?

Ez nagyon szomorú hozzáállás itthon, hogy egy lakás az "mindent a feneke alá tolás". Főleg ilyen lakásárak mellett.

Egy lakás az csak egy rabszolgasorsban minden, ahol azért kell egész életedben dolgozni, hogy legyen honnan dolgozni menni.

Én nem ezt a sorsot szánom a gyerekeimnek. És a családi tapasztalat sem ez. Az egyik nagyszüleim napszámos család voltak kb a saját kezükkel tákoltak vmit aztán vettek egy kis házat. A másik nagyszüleim bérlakásban éltek. Mindkét szülőm kiugróan jókèpességű volt a maga körében. Első generációs diplomások lettek, 40 éves korukban lett az első lakás. Később megvették a nagyszüleimnek azt a bérlakást amiben éltek. De nem tudták teljesen megvalósítani magukat. A tesóm és én már úgy indultunk, hogy tudtuk, a diplomáig támogatnak minket. Mindketten pár-pár évig élhettünk az egyik lakásban, kvázi egymást váltottuk. Mindketten felújítottunk amit tudtunk és fizettünk minden számlánkat. Ez alatt a pár év alatt mindketten összejöttünk vkivel, akivel közös házat építettünk.

Mindketten diplomások is lettünk, nekem van a legmagasabb képzettségem, de nekem is csomó áldozatba került megszerezni illetve bedolgozni magam, és nem hoztam ki mindent belőle. Az egyetemista éveim pedig (akkor még) a szüleimmel közösen lakva, az ő boldogtalanságuktól boldogtalanul teltek.

Az én gyerekem már a szülei saját házába született, a második is oda fog. Reményeim szerint sok olyan lehetőséget kapnak, ami nem volt nekem (pl hogy el tudtak volna vinni egy messze lévő edzésre vagy tanittattak volna zenélni vagy jártunk volna nyaralni). Egy értelmiségi család gyerekének az önbizalmával nőhetnek fel, jöhetnek a barátok sütögetni, rendezhetnek házibulit. Kiépíthetnek baràti kört, szocializàlódhatnak (mi anno mint kulcsos panelgyerekek leginkább csak összecsapódtunk páran, én azt se mert tanultam).

Ha tehetségesek, a világ legjobb egyetemeire mehetnek tanulni. Ha megállapodnak, kapnak egy kis lakást.

Egy emberi pontból fogják elkezdeni az életüket, ahol lesz erejük arra, hogy azok legyenek, akik lenni akarnak.

Én pl természetfotós is akartam gyerekként lenni, de olyan szakmát kellett választani, amiből megélek. De alapíthatnak egy kis művészeti galériát vagy amit akarnak. Vagy gyerekjáték gyártó kisvállalkozást, autóvezető tanodát.

Egy ilyen dolgot működtetni van akkora munka, mint semmit sem kapva otthonról vergődni.

Bocs ha hosszú lett.

Még annyi, hogy a családi vagyonról én azt vallom, mint a Földről, hogy "nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön".

Egy vagyon, egy ingatlan egy felelősség is, ha nem azt látom benne, hogy vezet hosszú távon a családunk teljesebbé válásához, fejlődéséhez, akkor semmi értelme birtokolni, pocsékba megy.

Persze magamra is forgathatok, ha mondjuk egy vállalkozást akarok indítani, de ugye hosszú távon az is a család kiteljesedése meg az is, ha a gyereknek van hol lakni, vagy ha egy betegség esetén nem dől be egy generáció életműve.

Ha ezek a perspektívák nincsenek, amiktől én majd út leszek az előttem levők és az utànam jövők között, akkor üres, sorstalan, értelmetlen vagyok.

Persze ez nemcsak vagyonról szól, hanem kultúrára, emberi fejlődésre is igaz.

Ettől függetlenül nem ismeri senki itt a szüleid álláspontját és sokas szempontot sem.

Én cigány családból ismerek olyat (mondjuk ez falu), hogy az apa mezőgazdaságból él, állatokat is tartanak, több 100 állatuk is van néha. Az apuka amit tud meg ad a gyerekeknek, persze cserébe segítenek. Talán 2-3 gyerek van (kettőt ismerek személyesen is) és mindegyik gyerek nevére van véve egy egy kertes ház, azt rendbe tartották és mikor kellett költözhettek oda. Úgy volt vele az apjuk hogy az ingatlanba meg lesz a pénze, ha a gyereknek nem fog kelleni, majd eladja és megy máshova lakni. De így már van valami amin elindulhat a gyerek az életben.

Ha én lennék ilyen helyzetben hogy lenne pénz, meg pár ház a nevemen, ha nem is mindent raknék a gyerekem feneke alá, de segíteném. Hát mire van a szülő ha nem erre?? Meg hogy számítsak úgy én is a gyerekemre, mikor majd nem tudom ellátni magam (most nem az hogy full lerobbbanok, hanem csak ha egy izzót nem tudok majd kicserélni, mert nem merek székre állni már, vagy egy fúrót megtartani vagy bármi hasonló). Hogy is számíthatnék így a gyerekemre, ha én se voltam ott mellette?? Kakilhatok bele a pénzembe, ha megtehetném, hogy annyival előrébb legyen a gyerekem, hogy vegyen lakást, vagy oda adok egy lakást, hogy ne másnak fizesse az albérletet, hanem tudja inkább lerakni azt a pénz és tervezhessen családot, vagy gyűjtsön valamire, akár egy másik lakásra vagy házra, vagy tényleg bármi.

Mit ér a pénz, ha nem segítek a saját családomnak?? Hiába ülök rajta, attól nekem jobb már nem lesz, a túlvilágon meg már úgy se számít a pénz.

Nem azt mondom, hogy mindent meg kell adni a gyereknek, meg minden egyből legyen az övé, de azért csak a gyerekem. Nem lenne pofám hagyni, hogy pl a 200ezres fizuból, 100ezer kb albérletre menjen neki.

Mint fentebb is leírtam, még azoknak a cigányoknak is volt anyi szülői ösztöne, hogy amint tehették vettek egy egy házat a gyerekeknek.

Minek kellene őket nevezni? Normális szülők. Mindenkinek joga van hozzá, hogy önálló döntéseket hozzon. Ah ő döntésük az, hogy dolgozzon meg a gyerek mindenért. Semmi baj nincs ezzel.

Amúgy kimondottan kamu a történeted. 7 belvárosi lakás, pkkusz 2 megyeszékhelyen és 2-3 évente új ingatlan vásárlása. Jaja.

Aki ilyen önző,minek vállal gyereket?

Ha nem vállaltak volna gyereket most lehetne egy 8. vagy 9.lakásuk is.