Durva voltam a lányaimmal?

Vannak azok, akik azt írják, egy állat vagy, baj van az idegeiddel, nem így kellett volna reagálnod, meg kellett volna előznöd, a lányoknak nem adtál elég szabad időt, nem nagy dolog ez.

Aki pedig azt mondja igazad volt, kaptak egy leckét, azok tudják mért írják ezt: tapasztalatból.

Egy kamasznak leterhelő a tanulás - egy felnőttnek is leterhelő a munka hétköznap, hazautazás, és még házi munka, hogy adott esetben ők csak tanulhassanak és az ember apróságokat várjon csak el, mint például egy rohadt asztal terítés, ami fikarcnyi 1 percet vesz igénybe, amíg feltételezem, nem lesznek elvonási tüneteik a youtube megvonástól.

Egyesek nem értik mi olyan idegesítő az ilyen mindjártokban, az majdokban. Hogy sose lesz kész, hogy amikor szól az ember, akkor kéne a segítség, és nem hiszem, hogy olyan életbevágóan fontos amit a neten néztek, hogy ne lehetett volna félrerakni. A baj nem a nettel van, hanem az önkontrollal.

Az ebéd egy család étkezése nem csak a kajálásról kéne szóljon, ami nem azt jelenti, hogy mindig állandóan együtt kell enni. De a napnak szinte csak ezen szakaszán tartózkodnak a családtagok egy légtérben, egy más mellett, és annyit nem várhatok el a családomtól, hogy ITT legyen. Lélekben - agyban, és ne a szaros telefonon lógjon. Legyen jelen ott ahol van. És ne a 300 km-re lévő ember legyen a fontosabb, vagy a hülyeségek, amit bármikor megtud nézni, hanem az az ember legyen fontos, aki ott van tőle 1 méterre.

A megbeszélés általában itt nem segít, mert ez az emberfajta általában szarik arra, ha szólnak neki. Ha szépen, ha fenyegetve, ha elbeszélgetsz vele, jójó, dünnyögi az orra alatt, de igazából arra se figyel amit mondasz neki, pláne ha kamasz. Persze lehet itt kibúvóval jönni az életkori sajátosság dumával, meg szabadidő...én ugyan ki nem dobtam volna a kaját, de csak mert sajnálom. Én szépen leültem volna kajálni, és nekik nem adtam volna. Ha te fiam elvárod tőlem, hogy anyád kaját tegyen az asztalra, és én is csak majdokkal jönnék, hát akkor lakjál jól abból. Ebben az az idegesítő, hogy ők mindenre jogot formálnak, de apróságokat képtelenek megtenni, mert sajnálni kell őket, mert változó korban vannak. Elvárások kellenek, és meg kell tanulni a telefont, és az internetet a megfelelő időben, jól használni. Ennek nem a konyhában és pláne nem családi idő közben van ott a helye. A sok apró nem figyelésből később elhidegülés lesz, ezzel ez a probléma. Aztán már végül a család tagok nem is beszélgetnek egymással. Telefonon üzengetnek.

Felnagyítottam a dolgot, de ez volt a szándékom, hogy érthető legyen, mit akarok mondani.

Amikor 17 éves voltam, egyszer arra mentem haza, hogy anyám szétszedte a szobámat, és minden kirámolt, minden ruhám a földön volt, akkor joggal mondhatta volna rá bárki, hogy idegbeteg csinál csak ilyet. Szegény én, kiskamasz. Lószart. Anyámnak igaza volt, a szép szó nem segített, ez viszont igen. Én is éreztem persze, hogy nem jó, hogy állandóan rumlis vagyok, szóltak érte sokszor, így is úgyis, nem változott semmi. Ezután már változott, és most felnőttként, megértem mért csinálta ezt. Rettenetesen idegesítő lehettem...és sajnos néha csak egy 'pofon' segít.