Lett itt valaki étkezési zavaros a sok "dagadt vagy" megjegyzés miatt?
válasza:Én azt veszem észre, hogy az étkezési zavarosok 99%-a nem a dagadtozó megjegyzések miatt vált azzá, hanem a közösségi média irreális, hazug, filterezett propagandajától, ahol főállssú fitnesz influenszerek férj és gyereke nélkül, napi két profi coach által tartott tréninggel, napi 10 óra alvással, prémium minőségű éttermi menükkel, photoshopolva, plasztikázva diktálják a "normális" testképet Panninak, a bolti eladónak, meg Dórinak, a mérlegképes könyvelőnek, akik ha nem tudnak pár hét alatt úgy kinézni, mint a fitnesz influenszerek a szerkesztett instagram fotókon, akkor testképzavarossá válnak.
Ezért van az, hogy ennyi az anorexiás és a buliémiás. Ezért van az, hogy 45-50 kilós lányok pár száz kalóriával koplaltatják magukat.
válasza: válasza:"azt is megtudhattam, hogy nincs olyan, hogy normál alkat, mert aki nem vékony (tehát 18 BMI alatti), az túlsúlyos"
Azért, mert ezeket a privátban írogató beteg roncsokat is az 1. kommentben leírt közösségi média szocializálja. Ezektől mit vársz? Dietetikai kérdésekben sose 50 IQ-val rendelkező laikusokra hallgassatok.
válasza:173 cm vagyok 73kilorol indultam. Nem piszkalt senki inkabb csak neha megjegyeztek, hogy husi, meg , hogy este mar nem kell ennyit enni, hizokurazol es ilyenek.
5!! Honap akatt 46kilora fogytam, anorexia, korhaz, depresszio, 55/30as vernyomas, halal szele , ajulasok. Se sport, meg felkeles se, etrend, etetes, folyamatos siras, rament a csalad.
Masfel ev alatt valahogy feljottem 55kilora ez mar 2honapja stabil, viszont masfel eve nem menstrualok. Teljesen nem mult el semmi bar jobb a helyzet, meg igyis felek barmi egeszsegtelenre ranezni… nem is teszem.
Talan, ha nem lettek volna ezek a megjegyzesek, nem utaltam volna meg magamat annyira, hogy meg 46kilosan is kovernek lassam.
Azota is ugy erzem sose leszek jo senkinek.
Aktiv kognitiv terapia pszihologussal, valamint pszihiaterrel is aztan ugymondd feltarasra kerult az ok.
Egy ilyen anorexiaban sokkal tobb van , mint a dagadtozo megjegyzesek.
Az erre hajlamos fiatalok altalaban nagyon maximalistak, magukban tartjak a gondjaikat, nem beszelik meg senkivel es lehet, hogy nincs is kivel.
Altalaban akik dagadtoznak nem csak a testsulyodra tesznek megjegyzest, masfele keppen is bantanak, lelkileg, szavakkal. Vagy csak otthoni allando veszekedessel. Nalam pl ez volt a helyzet. Annyira sok volt itthon a veszekedes, ugy ereztem tojashejon jarkalok itthon es nekem kell mindent 140% osan megcsinalni, nehogy belem is belem lehessen kotni. Kozben vesztettem el hozzam nagyon kozel allo 2 baratnot, pedig nagyon szerettem oket es azota se tudom miert mit csinaltam rosszul. Nyilvan sok hasonlo faktor adodott ossze. De amikor probalsz mindent jol csinalni, de nem jon ossze , sehogyse, szenvedsz, nem vagy boldog, ugyerzed nem vagy eleg, mar mindenen probaltal valtoztatni. Valahogy belekerulsz ebbe a korbe, hogy a testsulyomon tudok, ezt tudom kontrollalni, az evest meg tudom allni, ezt “jol” tudom csinalni, ezt en iranyithatom. Aztan elmulik minden fajdalom, csak ez van…. Es egyre melyebb lesz.
Biztosan kozrejatszanak az elejen az internet es media altal diktalt tokeletes kepek is, azt erzed neked ez nem jutott, de ha ugy neznel ki… boldog lennel.
De kesobb mar nem szamit ez sem, nem vekony akarsz lenni, mert mar azvagy, csak egyre kevesebb lenni es sosem eleg.
Nem kivanom ezt az erzest senkinek.
Mintha addig zsugoritanad magad, hogy osszemenj a vilag elol…
válasza: válasza:Nem minden anorexiás azért anorexiás,mert lekövérezték. Sok olyan van aki inkább figyelem felkeltésből az. Van aki azért akar sovány lenni,hogy mindenki lássa,hogy beteg és foglalkozzanak vele.Van aki azért nem evett,mert újra egy 30 kilós kislány akart lenni akivel törődnek a felnőttek és szeretik csak azért mert kicsi és gyámoltalan,illetve találkoztam olyannal is aki mindenkivel versenyzett,hogy ő legyen a legsoványabb mindenki közül és ő legyen a legbetegebb a kórházi osztályon és egy olyat is ismertem aki borderline személyiségzavaros volt és úgyérezte nem veszik komolyan ezért elkezdte éheztetni magát hátha úgy észreveszik és komolyan veszik.
Ezeket mind anorexiás lányok mondták csoportterápián ahova jártam.
válasza:Uh a 4-es válaszoló tökéletesen kifejtette, én is hasonlóan éreztem. Engem "ledagadtoztak" többször 13-14 éves koromban, csúfoltak is, nem kifejezetten csak a testsúlyom miatt, hanem visszahúzódó voltam, és csendes. Azt, hogy csúfoltak, szégyelltem, nem beszéltem meg semmit senkivel, inkább tagadtam magam előtt is. Mondjuk senki nem is kérdezett rá. Most se értem felnőtt fejjel, hogy hogyan nem tűnt fel senkinek a családból, min mentem keresztül. Bár ahogy a családi helyzetünk kinézett, a szüleim mással voltak elfoglalva, apám a piával, anyám meg apámmal.
A nem evés, az anorexia sikerélményt hozott, és épp ahogy a 4-es írta, már nem vékony akartam lenni, csak mindig vékonyabb, kevesebb.
Minnél vékonyabb voltam, annál jobban nőtt az önbizalmam, mert igen, megcsináltam, tudtam leadni még fél kg-ot. 170 cm-hez 45 kg voltam, akkor éreztem jól magam, és ha sikerült még kicsit lejjebb mennem, na azt az eufóriát semmihez se tudtam hasonlítani.
Szóval igen, több faktoros ez a dolog, ha valaki hajlamos rá, elég egy kis külső indítás, és máris ez hozza meg a boldogsághormon termelődését, amire rá lehet kattanni, mint valami drogra.
A barátnőm kislánya 11 éves, és mondogatták neki már kb 1 éve, hogy kövér... én mondtam, hogy nem kéne, mert amúgy nem kövér, csak husika egy kicsit. Pont mint én voltam. A kiscsaj is elég határozott, magának való, nem könnyen barátkozik. Most hirtelen egyik napról a másikra elkezdte kihagyni a cukrot, nem eszik semmi cukrosat. A barátnőm örvendezik, büszke rá. De a kiscsaj vadul betart mindent. Ès a környezete meg dícsérgeti, kapja a bókokat, hogy "jaj de szépen lefogytál", "jaj de csinos vagy" stb. Emlékeztet a 14 éves önmagamra. Csak remélni merem, hogy nem ebbe az ördögi körbe került bele.
válasza:Mielőtt leírnám, hogy velem mi volt a helyzet, fontosnak tartom tisztázni, hogy nem csak a bulimia/ anorexia az evészavar. Léteznek más típusú étkezési zavarok is.
Gyakorlatilag az első fogyókúrámat azért csináltam mert mindenki b**sztatott, hogy milyen undorító, dagadt, tehén, bálna, viziló, hájpacni, zsírosbödön, dagadtmadár stb stb vagyok, nem érek semmit, nem kellek senkinek, így senki sem fog soha szeretni, nem is vagyok emberi lény stb. 😔 Ekkor voltam 175cm-hez 100kg. 14 évesen. Utólag, már úgy érzem valamilyen szinten testképzavaros is voltam, mert már akkor úgy bántak velem, és úgy éreztem magam mint évekkel később, amikor sok sok sikertelen fogyókúra, próbálkozás, több jojóeffektus, érzelmi evés kialakulása, ételfüggőség kialakulása, kényszeres falási rohamok után 170kg voltam.
Sajna sokáig nem ismertem más módot a fogyásra, így megfogadtam az iskolai nővér idióta tanácsát, és 1000 kalórián éheztettem magam.
Nagy nehezen lement 25kg 8-9hónap alatt. Ez volt az egyetlen alkalom, az évekkel későbbi végleges teljes fogyásom előtt, amikor a normál súlytartományomat kapargattam felülről. Sokan dícsértek milyen csinos lettem, milyen sokat fogytam, csak így tovább. Az árnyoldala senkit sem érdekelt. Senki se kérdezte meg ilyen érzés hogy folyton fáradt vagyok, semmihez sincs energiám, se kedvem, hogy csomókban hullott a hajam, hogy milyen érzés folyton éhesnek lenni, és milyen érzés az hogy csak ilyen kínlódások árán vesznek emberszámba😔 Arról már nem is beszélve, hogy ekkor is volt aki ledagadtozott, és beszólt hogy fogyjak már le.
Mindig visszahúzódó, csendes típus voltam, de ekkoriban kezdtem úgy igazán megutálni és kerülni az emberek társaságát.
Ezt a fogyást sem, és később számtalan kisebbet sem tudtam hosszútávon megtartani.
Idővel kiderült hogy pm amulműködésem, pcos és szénhidrát anyagcsere- betegségem is van. Elsőre a doki ajánlott gyógyszeres kezelést és 1500kcalos 160g-os szénhidrát diétát. Az IR gyógyszer kikészített, nem tudott hozzászokni a szervezetem és amíg szedtem ( fél év) minden alkalommal hasmenésem volt, és hányingerem. Kértem a dokit hogy váltsunk, mert ez így már a munkámra is hatással volt. Mindent betartottam, de sajnos hiába volt, semmit nem fogytam. Élhetetlen helyzet volt, így abbahagytam.
Később találtam egy dietetikust aki új megvilágításba helyezte ezt az egészet, hogyan egyek, mit, mennyit, a tápanyag arányok fontosságát, a szénhidrát csökkentését nekem megfelelő mértékben, egyéb dolgokat is tanácsolt amiket megfogadtam. Ezen az úton elindulva végül 170 kilóról 67-re, majd 64kilóra fogytam hosszú évek alatt, rendszeresen sportolok, továbbra is diétázom, mert nekem már ez az életmódom, és súlyt tartok.:) Egyébként ilyen ezer párszáz kalóriás koplalás nélkül meg lehetett oldani, csak oda kell figyelnem a szénhidrátcsökkentésre.
Azt kell mondanom, hogy az emberek hozzáállása továbbra sem változott. Továbbra sem kérdezte meg soha senki a férjemen kívül, hogy én ezt az egészet lelkileg hogyan éltem meg, hogy érzem magam, állandóan a külsőségekkel, azok változásaival vannak elfoglalva, amitől már hányingerem van.🤮
Köszi a válaszokat! :)
Én is a másik végletbe tartoztam egész életemben, mindig túl sokat ettem, érzelmi evő vagyok. Az egy dolog, hogy a suliban bántottak, ezeken végül is túl vagyok, mert már tudom, hogy a gyerekeknek mindegy kit és mivel, csak bántsák. 163 cm vagyok és akkor 60 kg körül voltam, csak hát mindenki más meg inkább alultáplált volt, ezért számítottam én dagadtnak. A legrosszabb viszont az, hogy családban is kaptam bántást, anyámtól napi szinten, akkor már 74 kg voltam, ami sok, de ettől függetlenül nem jogos bántani a gyereked. Illetve a másik ilyen a nagymamám, aki régen egyszer megjegyezte, hogy híztam, de ő mostanában, már felnőtt koromban kezdett el bántani miatta, a párom előtt is mondta, meg nekem is szokta, hogy milyen dagadt vagyok. És nem is az zavar, hogy mondta, hanem hogy amikor a tesóm megvédett, akkor azt mondta, hogy "akkor is ki kell mondanom az igazságot". Amúgy megjegyzem, anyám és nagymamám is 160 valahány centik és kb 90 kilósak. Testképzavarom is lett, 83 kg volt a legnagyobb súlyom és mindenki mást vékonyabbnak láttam magamnál, úgy éreztem és a mai napig is úgy szoktam 73 kilóval, hogy az egész országban én vagyok egyedül dagadt, mindenki más csinos, vékony, normál alkatú. Szökőévente egyszer tűnik fel valakiről, hogy nálam nagyobb darab. A páromnak nem hiszem el, hogy tetszem, egyiknek se hittem el, ugyanis azt is sokszor megkaptam anyámtól, hogy senkinek nem fogok kelleni, amikor ezt nem tudta mondani, mert párkapcsolatban voltam, akkor azt mondta, hogy a dagadtságom miatt ki fog dobni hamarosan.
Az anorexiás gondolataim frissek, szerintem meg fogom tudni állítani, de elég ijesztő. Megismertem egy lányt, akinek nagyon számít a véleménye számomra. Ő nem diagnosztizált anorexiás, 164 cm, 48 kg, vagy lehet még kevesebb is. Nem eszik egyszerűen, max nagyon keveset. És tök jól elvan. Rá akarok hasonlítani, mert őt mindenki szereti és szépnek tartja, én meg vagyok a dagadt. Feszegetem a határaimat, hogy meddig bírom étel nélkül. A 76 kilóból fogytam 3at, és elkeserít, amikor arra gondolok, hogy ha annyi kg akarok lenni, mint ő, akkor messze még a cél. Pedig nem esztétikus látvány, csak eszményileg szép, hogy ő kibírja étel nélkül és milyen erős és mennyi mindent megkap a vékonysága miatt, ami nekem kimaradt. Ha úgy igazán szomorú vagyok, akkor nekem is jobb esetben elmegy az étvágyam, rosszabb esetben megnő. Amikor elmegy, boldog vagyok, hogy legalább most könnyen bírom étel nélkül. Öt napig csináltam azt (tovább nem ment), hogy nagyon keveset ettem, 1000 kcal max, és mindegyik nap sportoltam valamit. Kilóban nem volt változás, szerintem ezért is adtam fel.
Amúgy nekem ez a túlevés dolog olyan, mintha nem lenne más választásom. Ugye mint mondtam, anyám nem szerette, hogy dagadt vagyok, be is szólt, ha valami olyat ettem. Ezért rászoktam arra, hogy amikor a szüleim elutaztak, akkor ettem chipset, csokit, gyorsételt. Néha két hétre is elutaztak, akkor kivétel nélkül mindegyik nap ettem ilyeneket, mert tudtam, hogy utána egy darabig nem szabad. Mondjuk néha így is felcsempésztem chipset és igyekeztem halkan enni a szobában. Sajnos ez a szokásom megmaradt, a párommal élek és ha ő nincs otthon, akkor ugyanezt csinálom. Illetve mindent megeszek, ami a tányéromon van, erre meg az első barátom anyja szoktatott rá. Ő olyan volt, hogy megsértődött, ha nem szedtél minimum 3x a főztjéből, illetve ott elég érdekes szokások voltak, pl amíg nem készült el az étel, fagyit ettek, hogy kibírják azt a 20 percet, meg náluk nem létezett kímélő étel. Szeretetkifejezés volt neki. Ha nem ettem olyan sokat, vagy nem voltam éhes, akkor azt éreztette, hogy neki ez mennyire fáj, néha mondott is olyat, hogy nagyon szomorúvá tettem. Nem volt olyan lehetőség, hogy nem kérek többet egy tányérnál, mert amikor nemet mondtam, addig kérdezgette, hogy biztos? Biztos? Nyugodtan egyél, ne legyél szégyenlős! Amíg rá nem vett, hogy szedjek még, mert én meg nem akartam, hogy ne kedveljen. Most már minden vendégségben ezt csinálom, hiába nem vagyok éhes, eszem, ha kínálnak. Nagyon rosszul érzem magam, ha nemet mondok valamire. És még mindig járok sajnos olyan helyre (párom egyik családtagja), ahol a nemet mondás az ételre bűn.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!