Milyen az élet extrém túlsúlyosan?

Most 100 kiló vagyok, de voltam 110 is. BMI szerint az ideális 52 lenne, úgyhogy megvan az 50 kiló túlsúly.

Ez még az a kategória, amikor szerintem funkcióromlás szubjektíve nincs, mert tudok futni a busz után, órákat gyalogolni, találok magamnak ruhákat a boltokban, nem mutogatnak rám az utcán és tudok teljes életet élni.

DE!

Ha választani lehet, akkor inkább a liftet választom, mert a lépcsőzés annyira nem fincsi. Imádok túrázni, de ma már inkább sík terepen maradok, mert az emelkedők kikészítenek. Társasági események nem jelentenek problémát, bár minden esküvő és hasonlók előtt sírógörcsöt kapok amikor fel kell öltözni, mert nyilván nem úgy állnak a ruhák, ahogy azt szeretném, ahogy ezen túl vagyok, jól tudom érezni magam. A szerelmi életben olyan formán okoz problémát, hogy nyilván van egy erőteljes libidócsökkenés, hiszen hiába mondja a párod, hogy gyönyörű vagy és kívánatos, ha te nem ezt látod a tükörben, illetve nyilván van egy általános fáradékonyság is a túlsúly miatt. Összefoglalva, hogy egy klasszikust idézzek: Not great, not terrible.

Én 165cm 95 kiló voltam amikor először észre vettem, hogy kifulladok kis távon is és amikor másokkal sétáltam a nekik átlag tempó nekem már szinte futásnak minősült. A 2. emeleten lakok. Mindig amikor hazaértem barátom megkérdezte, hogy futottam-e mert annyira "lihegtem"

Ruhát találni nem volt olyan nehéz, mert 46-ig szinte mindenhol van nadrág. Inkább az a rossz, hogy megtetszik valami a kirakatban, de esély sincs rá, hogy nekem jól álljon.

Társaságban nem zavar, de pl iskola társakkal akik kb 55-60 kilósan emlékeznek rám nem futnék össze.

A szerelmi életem elég régi, már kb 9 éve vagyunk együtt, bár már barátom is mondja, hogy figyeljek oda jobban mert kezdek nem tetszeni neki.

Eddig 5 kilót adtam 1 hónap alatt

Az életminőség, az pocsék, ezen nincs mit szépíteni. Derék/térdfàjdalom napi szinten, tàrsbetegségek ( PMA, IR, PCOS, egyéb hormonzavarok), éjszakai fulladàs, az emberek lenéznek ismeretlenül, vannak akik be is ugatnak valamit, hogy jobb legyen a lelküknek. Bàr én màsok véleményét régóta leszarom, főleg, hogy nem is kérdeztem...

Kisgyerek koromtól elhízott vagyok, 15 éves korom óta próbàlgattam a koplalàst, kevés evést, fogyókúràkat, orvos àltal javasolt diétàt is, majd a kalóriamegvonàst is több formàban stb. Csak éhség, feladàs, majd jojóeffektus lett belőle, ha fogytam is, visszafelé mindig több és több jött. A folyamatos sikertelenség, öngyűlölet àtcsapott önsajnàlatba, nekem nem megy, gyenge vagyok, béna vagyok, nem tudok lefogyni stb, és bànatevésbe menekültem. Aztàn egyfajta függőség is kialakult nàlam màr bizonyos ételekre.

Ruhàkkal nem volt nagy gondom, persze divatozni nem lehet ( nem mintha valaha érdekelt volna ez) , de talàltam egy olyan üzletet, ahol kaptam magamra nadràgokat ilyen mérettel is. A felsőim pedig jók maradtak fiatalabb koromból amikor ugyan nagyon kövér voltam,de még kevésbé mint most, meg mint ahonnan elindultam.

A szerelmi életemben semmi gond, 10. éve vagyunk együtt a férjemmel, rég elhízott voltam mikor megismerkedtünk. Szeretjük egymàst kilóktól függetlenül és kész. Tudom, nehéz elhinni, főleg azoknak akik elítélik a kövéreket és undorodnak tőlük. De ettől még ez a helyzet. Ő az egyetlen aki feltétel nélkül szeret, nem ítélkezik. Mikor koplaltam, és éhes voltam, meg levert, sokat aggódott értem, rossz volt neki làtni, hogy kínlódok. Most hogy olyan diétàt talàltam amivel jól érzem magam, tàmogat mindenben:) Szeretné hogy én jobban érezzem magam.

Mivel tudatosodott bennem, hogy ez nem arról szól, hogy hogy nézek ki, hanem arról, hogy az egészségem sokat javulhatna ha lefogynék, veszélyben van az életem, meg fogok halni stb, elgondolkodtam, és így sikerült meghoznom egy döntést, az életem többet ér ennél. Nem a karcsúbb test, csinos ruhàk érdekelnek , hanem az életminőségem. Az első perctől rosszul àlltam hozzà koràbban, és arra is rájöttem milyen hibàkat követtem el, miért nem sikerült soha lefogyni. Azt is eldöntöttem, hogy szànok rà egy kis időt, és utànaolvasok, ismereteket szerzek a fogyàshoz. ( Mivel az eddig kipróbàlt dolgok nem vàltak be).

Sikerült utànajàrnom, hogy nekem milyen étrend lenne a legjobb, tekintettel a betegségeimre ( főleg az inzulinrezisztenciàra), és ezen az úton indulva életmódot vàltottam.

Lassan 7,5 hónapja hogy elkezdtem. Én màr az eddigi kis eredménynek is örülök:), az éjszakai fulladàsaim elmúltak, a petefészek cisztàim felszívódtak, picit kevesebb a fàjdalmam is:) Szépen haladok az utamon ,élvezem az étrendem, eszemben sincs abbahagyni. A rendszeres mozgàs még nehéz és fàjdalmas, de abba is egyre jobban belejövök. Idő kérdése az egész. Nekem màr ez az életem.

Munkàm van szeretem is, tàrsasàgi életet nem élek annyira. Sose volt rà túl sok igényem egyébként sem, eléggé magamnak való vagyok. Évente pàrszor futunk össze a férjem haverjaival, évente én 1-2 alkalommal a baràtnőimmel, és persze vannak közös programjaink is, de ennyi.

A célom 105 kg fogyàs összesen, ebből ment le eddig -26kg.

105-110 kg között ingadozom mostanában, olyan 55-60 lenne nekem az ideális, így nekem is megvan az 50+ túlsúly.

Alapvetően ezek a tipik "filmes" problémák nincsenek, nem vagyok magányos, tetszem a pasiknak, igazából magamnak is tetszem, találok ruhákat is, még egyelőre nem is haldoklom, tudok mozogni, futni, táncolni stb.

DE.

Nem azt mondom, hogy így nem találom magam csinosnak, inkább úgy mondanám, hogy tudom, hogy lehetnék ennél ezerszer csinosabb. Mikor ezen gondolkodom, hogy már tizenöt évet elcsesztem az életemből dagadtságra, ami főleg a kamasz éveimben volt fájdalmas, na olyankor megvisel lelkileg. Kamaszként max. 10 kiló felesleg volt rajtam, és mégis annyira kövérnek éreztem magam, hogy még nyáron sem mertem rövidnadrágot hordani, stb. És minél inkább daginak éreztem magam, annál inkább az is lettem.

A ruházkodás is olyan, hogy persze, most már "plus size" kategóriában lehet egész sok helyen ruhákat találni, de nagyon kevés az, ami tényleg jól áll. Azért egy anyahajó méretű hátsót meg 3-4-5-6 hurkát elég nehéz eltüntetni. És hiába csinos mondjuk a felső felül, ha közben leülök és ott egy Michelin bábu.

Étkezés, hát igen, tipikus akaraterő nélküli depressziós bánatevő vagyok, meg örömevő, meg unalomevő, meg mindenevő. Erről kéne leszokni. :) Étteremben, strandon, stb, egyébként szégyellek enni, mert az jár a fejemben, hogy biztos engem néznek, hogy hogy zabál a koca.

A mindennapokban a lépcsőzés, a lecsúszkáló nadrágderék, a fokozottabb izzadás, a kipiruló arc, a falásrohamok, a kihagyott edzések miatti bűntudat az, ami zavaró. Szóval elég sokminden. :D

Szerelmi téren nem ért még csalódás a súlyom miatt, sőt inkább vonzó szokott lenni a férfiak számára. Nem is őmiattuk szeretnék változtatni, hanem magam miatt.

Önbizalmam azért így is van, normál helyzetekben szégyellős sem vagyok, nem tartom magam csúnyának, de ettől függetlenül tudom és érzem, hogy sokkal jobb lenne minden, ha vékonyabb lennék.

De még egyelőre egy lelkibeteg (nem a kövérség, más miatt), lusta, akaratgyenge sz** vagyok, szóval ez a változás még odébb lesz valószínűleg. :)