Szerintetek mi lehet az oka annak, hogy a magyar lakosság nagy része nem figyel oda saját magára, testi és lelki egészségére sem?

Nem, a hozzászólások többsége próbált mélyebbre ásni és feltárni a probléma valódi gyökerét, ha már feltettél egy ilyen kérdést. Máskor írd bele a leírásba, ha nem vagy kíváncsi a tőled eltérő véleményekre, mert ez így elég nevetséges és sajnos hitelteleníted magad. Egyetlen érvet nem tudsz felhozni, fújod az egyéni felelősség kérdését, amiben, mint írtam is korábban, igazat adok, ugyanakkor számos olyan tényező van emellett, ami árnyalja a témát. Te azon az állásponton vagy, hogy aki a gödör szélén áll, az döntse el, hogy visszafordul onnan magától, ha még nem képes erre, akkor ugorjon bele, vagy rúgjuk bele, hisz megérdemli. Ez is egyfajta vélemény, de azért ne csodálkozz, ha ezért savazni fognak, hiszen a társadalom egyik alappillére a szolidaritás kellene, hogy legyen, mert mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy a gödör szélére sodródik. Normális ember kezet nyújt a másiknak és nem rúgja bele a gödörbe. Ez akkor is így van, ha a segítség ellenére vki mégis beugrik a gödörbe.

Tényleg ne történjen soha semmi olyan az életedben, hogy vmilyen pótcselekvéssel kelljen enyhíteni a szorongást, mert hidd el, épp elég szar a kövérnek, a cigisnek, stb, hogy folyton azzal bszogatják, hogy mikor áll le és változik meg. Ezt nem tudja olyan átérezni, aki nem volt ilyen helyzetben, te közéjük tartozol. Még ezzel sincs baj, de akkor viszont lépj át a témán és ne foglalkozz ezzel, mert kontraproduktív rád és másokra nézve is.

“ Normális ember kezet nyújt a másiknak és nem rúgja bele a gödörbe. Ez akkor is így van, ha a segítség ellenére vki mégis beugrik a gödörbe.”

Te milyen keznyujtasrol beszelsz?

Egy alkesz, vagy drogos, vagy szimplan elhizott etelfuggon csak sajat maga segithet.

Szerinted xy majd ott all egy felnott ember mellett es fogja a kezet, es raszol hogy nem Jozsikam, ezt a csokit nem eheted meg, egyel helyette meg egy almat, mintha valami taknyos gyerek lenne?

Epp ez a lenyeg, mindenkin csak sajat mag segithet.

Én voltam kövér, 89 kiló a 168 cm-hez, ráadásul nő vagyok. Ez volt huszonéves koromig. Aztán férjhez mentem külföldön, a férjem révén egy jobb életet kaptam, kiegyensúlyozottabbat, gazdagabbat, fejlettebbet. 1 azaz 1 év alatt 45 kilósra fogytam és azóta tartom a súlyom.

Mi kellett ehhez?

Azt tanulhattam, amit akartam.

Szerető család a férjem személyében.

Napi 5x-i kisadagos étkezés, egy teljesen más ország étrendjével, ami sokkal egészségesebb,mint a magyar.

Napi fél óra otthoni szobabiciklizés vagy 1 óra séta a férjemmel.

Mi volt ezek közül meg Magyarországon? Semmi.

Sokat ettem anno? Nem, de a táplálkozásom egysíkú volt, szinte csak szénhidrátokból állt és napi 1-2x étkeztem. Az iskolában se volt napi rendszeres étkezésben részem.

Mozogni mozogtam, mert messze volt az iskola és oda gyalog jártam.

Tanulság: Szerintem a mértékletességen, rendszerességen és a kiegyensúlyozottságon múlik és igen az igényességen. Utólag visszagondolva hiába hittem azt, hogy én igényes voltam, nem voltam az, kifejezetten igénytelen voltam önmagamra nézve. Párszor próbáltam fogyókúrázni, le is adtam egy bizonyos kg-ot, de szép lassan visszajött, mert nem jöttem rá, hogy nem fogyókúrázni kell, hanem életmódot váltani. A férjem igényességét látva tanultam el tőle én is, hogy valóban mit jelent az.

73-as vagyok. Észak-Európában élek, itt valóban más a hozzáállás az emberekhez és az egészséghez társadalmi szinten is.

Még az egyetem alatt fogytam le, itt ugyanis még ott is szinte ingyen svédasztalos ebéd várja a diákokat, nyugodtan 1 óra alatt meg lehet ebédelni és 11-kor, nem tanítás után, mint Magyarországon. Közben is van idő normális étkezni a szünetekben.

Majd elkezdtem dolgozni és azóta is tartom ezt a fajta étkezést, mert lehetőségem van rá. 10 éve élek e szerint és azóta teljesen megváltozott az életem is. Mondjuk szégyelném is magam, ha orvosként elhízott lennék, hisz nekem példát is kell mutatnom.

Itt az iskolában tanítják is az egészséges étkezést és nagyon sokan élnek e szerint, valamint az utcákra is építenek a testet megmozgató eszközöket, hogy ingyenes tudjanak sportolni az emberek. Nagyon sokan sétálnak, szinte a fél országnak ez a hobbija.

Ha őszinte akarok lenni, én itt többször és többet eszem, mint Magyarországon. Sőt Magyarországon egyáltalán nem ettem pl. édességeket, itt néha még az is belefér, nem vonok meg magamtól semmit, de ez nem azt jelenti, hogy naponta falom mértéktelenül. Egyáltalán nem csak salátán élek, de tény, hogy zöldségek teszik ki a 60%-át annak, amit eszek, mellette jó szénhidrátok, úgy, mint igazi teljes kiőrlésű kenyér és tészta, nem csak színezettek, fehérje, minőségi ételek. Magyarországon szerintem ezek szinte alig beszerezhetőek, ha igen, akkor meg drágák, itt szinte ugyanannyiba kerülnek, mint a fehér lisztes verziójuk. Szoktam nézni, jóval olcsóbbak már a termékek a boltban, mint Magyarországon, ehhez képest, nem 1-2x hanem sokszorosát keresik főleg az én szakmámban az itteniek.

Amíg Magyarországon éltem pl. hetente 1-2x ettem meleg ételt, olyan szegények voltunk, itt naponta 2x eszem meleget, így nem kell szénhidrátokkal tömnöm magam.

A legeslegfontosabbnak mégis a kiegyensúlyozottságot mondanám, itt az emberek nem idegeskednek felesleges dolgokon, van idejük szinte mindenre, így egészségesen étkezni is.

73-as és 77-es vagyok. Finnország.

Szerintem nem az Usát kellene a lehetőségek országának hívni, hanem Finnországot. Mivel a tanulmányok is támogatva vannak (pl. fizetéssel, ingyenes étkezéssel, ingyen albérlettel), egy olyan szegénységből jövő illető is el tud egy egyetemet végezni adósságok nélkül, mint én.

Persze az elején szerencsés voltam a férjem miatt, hogy ő mutatta a jó példát és mindenhogy támogatott, de ha valakinek ez nincs meg, akkor ugyanezt megkapja a iskolában és a munkahelyén is. Persze egy szerető családot nem pótolhat semmi és senki, de mégis egyszerűbb úgy, hogy társadalmilag is támogatva vagy.

Most azért írtam az iskolákról, mert szerintem nagyon fontos, hogy már ott jó példát sajátíthassanak el a diákok, ugyanis később, felnőtt korban már nem mindenki idomul olyan könnyen az új dolgokhoz, mint gyerekként.